Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 főváros 1944-45-ös téli ostroma. A gyülekezet nagy része Nyugatra menekült. A villákba beköltöztek a kommunista párt vezető tagjai, magasrangú katonatisztek és rendőrök. A budapestiek el is nevezték a Pasarétet — Káderdülőnek. A kommunista káderek pedig hivatalból is ellenségei voltak az egyháznak. Joó Sándor gyülekezetének létszáma mégsem csökkent. A tisztán hirdetett Evangélium új gyülekezetét hívott össze. Sokszor olyanok is jöttek, akik eladdig csak papíron voltak reformátusok. Akiket a háború, osztrom, szenvedés, halál és borzalmak hajtottak arra, hogy meghallják a Megváltó szavát: Jöjjetek énhozzám, akik megfáradtatok... A megtérés és újjászületés Igéje hangzott a pasaréti templom szószékéről, és tíj gyülekezetei, szeretetközösséget épített. Aztán a kommunizmus súlya nehezedett rá az egyházakra. 1950-ben Joó Sándor gyülekezetének egy jelentős részét is kitelepítették, deportálták. Éjjel jöttek a rendőrök, sok helyen már aludtak, amikor szólt a csengő. Két óra alatt kellett összecsomagolni, kizárólag csak kézben elvihető személyi holmit, ruhaneműt. Mire megvirradt, már a teherautók ki is vitték a szerencsétlen üldözötteket az újpesti teherpályaudvarra. Elnyelték őket a tehervagonok, a marhaszállító vasúti kocsik. Yiték őket a Hortobágyra és az ország távoli vidékeire, munkatáborba. Legtöbbször tehén- és juhistállókba helyezték el a kitelepített családokat. Joó Sándor akkor is tudta, mi az Ige üzenete, mit mond Isten a sanyargatott népnek és nem alkudott meg. A gyülekezet nemhogy fogyott volna, hanem még növekedett is. Budapest legtávolabbi részeiből is jöttek, hogy meghallgassák. Olyan templomokból, ahol a lelkész engedett a rendszer nyomásának és a tiszta Igét hamis politikával elegyítette. És mennyien jöttek nem-reformátusok is! Evangélikusok és katolikusok. Az Ige köré épült az egyház társadalmi élete is. A vasárnapi iskolai tanítás, a bibliakörök és amíg lehetett, a szeretetvendégségek. Míg másutt néptelenedtek a templomok, Joó Sándor gyülekezetében több istentiszteletet is kellett tartani, s így is voltak, akik kirekedtek. Ha Magyarország szabad állammá fejlődhetett volna a második világháború után, ha az ország népének akarata és szavazata szerint formálódhatott volna az élet, nem kétséges, hogy Joó Sándorra magas közegyházi szerep várt volna. Joó Sándor azonban maradt “egyszerű” gyülekezeti lelkész. Ö ezt soha nem érezte csapásnak vagy tehernek. Sőt! Azt vallotta, hogy a lelkipásztori hivatásnak a legdrágább jutalma: hirdetheti Isten Igéjét. Hogy vezeték lehet, melyen keresztül a Megtérés Evangéliumának árama eljuthat emberi lelkekhez. Az Isten útjai nem a mi útunk. Mi úgy gondolnánk, hogy ma, amikor az emberi életkor ilyen hosszúra nyúlt, Joó Sándornak még itt kellett volna maradnia. Szüksége lett volna rá a gyülekezetének, a magyarországi református egyháznak és az egész magyar reformátusságnak. A hazahívó szó azonban elhangzott. Azt halljuk, hogy megérezte: halála előtt mindent elrendezett, amit emberileg el lehetett és készen állott a nagy útra. A behívó megérkezett. Hadd említsük meg, hogy négy gyereke közül az egyik itt él Amerikában. Joó Árpád a budapesti Zeneakadémián zongoraművésznek tanult. Ösztöndíjjal folytatta tanulmányait a new yorki híres Julliard akadémián. Tavaly elnyerte a bostoni nemzetközi zongoraverseny első díját. Majd Kaliforniába, San Diegóba került és most Rozsnyai Zoltán mellett az ottani filharmonikusok segédkarnagya Baltazár Dezső1 püspök uonkája, Vásáry Tamás és ifjú Ecsedy Aladár után már a harmadik papfiú, aki nemzetközileg szerez dicsőséget a magyar névnek a zeneművészet terén. Kiss Sándor ELVEHETETLEN NEMZETI VAGYON Nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint a földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor már a föld nem a mienk. Nagyobb, mint a történelmünk, mert a történelem a nyelvben elfér, de a nyelv nem fér el a történelemben. Ezt az élő, zengő testet, ezt az óriási és közös műalkotást, kibeszélhetetlen szépségű lélekparkot maga az Alkotó teremtette, sok ezer év finomította, fejlesztette, ápolta; dolgozott rajta az idő, az évszakok járása, természeti és történelmi erők. Lángelmék alkotásaikkal gazdagították, felfedezők kincseiket iderejtették el, győzelmeikkel ezt szentelték meg. Igazán közös kincsünk: az egyetlen nemzeti vagyon, amelyből a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek, s csak annak nincs belőle semmije, aki maga dobta el magától. Titkos jegy, amelyről minden bábeli zűrzavarban egymásra ismerünk, címer amelyet büszkén hordozunk az emberi szellem mérkőző porondján. Leghűbb képünk, mert nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyank olyanok, mint nyelvünk. Bástyánk, lélekgyepűnk, védelmi rendszerünk, hódító hadseregünk; szent kapunk, amelyik kizár és befogad, menedéket nyújt és otthonunkat jelzi. Nincsen nemzeti vallásunk; művészetünk, tudományunk és jogrendünk épp úgy Európáé, mint a mienk, egyedül a nyelvünk a mi külön sajátunk és senki másé. Ezt beszélni és mívelni: az igazi Ars Hungarica! Ravasz László
