Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 REFORMÁCIÓ 1970 Egyházi rendünk gyakorlata szerint október utolsó vasárnapján a világ protestántizinusa Isten előtti hálával emlékezik a tizenhatodik századbeli reformáció történelmet formáló eseményére. Mi, szülőföldünkön lakó, vagy szétszórtságban élő magyar reformátusok készséggel követjük ezt a gyakorlatot, mert úgy érezzük, hogy 1517 október 31 a magyar történelem fontos dátuma. Hálásak vagyunk a reformációért, mert benne nemcsak egy megújított vallást kaptunk, hanem egy evangéliumi világnézetet is, melynek lényege ez: az Istent buzgón imádni, őt az élet minden vonatkozásában gyümölcsözően szolgálni, az élet egészét megszentelni, Isten színe elé állítani, akarata szerint rendezni. Mint magas hegyláncok égbenyúló ormai, úgy vesznek körül bennünket ezen a napon az emlékezés hegycsúcsai. Mert bizony hegycsúcsokat, óriásokat formál az egyszerű emberből egy-egy újra megtalált igazság. Közülük melyikre nézzünk? Kihez forduljunk. Tekinthetnénk Luther Mártonra, aki dörgő hangon kiáltotta világgá a reformáció jelszavát: Sola Fide: egyedül hit által üdvözülünk. Fordulhatnánk Kálvin János alakja felé, aki óriási betűkkel írta Európa derengő egére a református világnézet kifejezését: Soli Deo Gloria — Egyedül Istené a dicsőség. Elmúlt nyár óta, amikor megálltam a kappeli csatatéren, a harmadik reformátor Zwingli Ulrich jár az eszemben, aki 1531 december 11-én egy véres, tépettruháju hadsereg közepette járt-kelt ugyanazon a helyen. Oldalán karddal, ajkán Isten igéjével előbb harcra lelkesíti híveit, majd a sebesültek ápolására siet. Miközben azokat gondozta, vigasztalta egy dühös katona fejére halálos csapást mért. A haldokló reformátor ajka bibliai Igét rebegett: Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik. Sokszor jár eszemben a kappeli csatatéren elvérző reformátor ajkán elhangzott Ige, mert úgy érzem, hogy ezt a kiáltást az Alpesek világánál is jobban felfogta és évszázadokon keresztül éles zengéssel visszhangozta a Kárpátok koszoruzta magyar föld: Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik. Mennyire nekünk szól, mennyire a mi történelmünket világítja meg ez az Ige. Századokon keresztül ez volt sorsunk. Népünk életére törtek. Ez történt Mohácsnál is. Nemzeti létünk örök temetőjének látszott a törökkel vívott gyászos emlékezetű ütközet. A nemzet színevirága elpusztult a csatatéren. A török rabigába hajtotta az ország legnagyobb részét és 150 éven át keserű hódoltságban tartotta a népet. De amikor legárvábbnak érezte magát a magyar, akkor csendült fel az ország legkülönbözőbb részein: a Dráva mentén, a Balaton partján, Buda, Debrecen tájain, a pataki vár tövében, Erdély és Felvidék ipari városaiban egy jóleső hang, a tiszta evangélium erőtadó, biztató hangja azoknak a magyar reformátoroknak ajkán, akiknek képében Krisztus járt a vesztett csatatereken. Odaadták a csüggedt magyar nép kezébe az ékes magyar nyelvre fordított Bibliát. Ismét felcsendültek Szent Dávid gyönyörűséges zsoltárai, amelyek olyan hűen fejezik ki a népnek bűnbocsánat, szahadítás, a kegyelmes Úristen utáni sóvárgását. S mig a csüggedt nép lelkét Istenhez fordítják, lerakják alapját a nemzeti művelődésnek. Szavukra előállnak az idegen rabigát összezúzó Bocskai, Bethlen és a Rákócziak s íme attól kezdve szabadság és vallásszabadság egy bölcsőben ringottak. Mikor az egyik virágzott, a másiknak is aranykora volt. Drága nekünk ez a vallás, amelynek sorsa annyira egybeforrt a magyar nép sorsával. Drága nekünk a múlt minden köve, drágák a hithősök, akiknek szívéből sarjadt a múlt, drágák az iskoláink, templomaink. Drága, de csak annyiban és csak azért, mert mindennél drágább nekünk Ő, akinek dicsőséges arca azokból felénk ragyog. Mindennél drágább nekünk Isten, aki mindeddig megtartotta népét s egyházát. Fogadd el őt Uradnak, Krisztust megváltódnak. Csatlakozz seregéhez Krisztus küzdő anyaszentegyházához, amelynek jelszava: Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, de a lelket meg nem ölhetik. Ámen. Bertalan Imre parancsának. Ugyanez vonatkozik szülőkre, tanítókra és feljebbvalókra egyaránt. Csak az az egyház várhatja, hogy követőkre talál fiatalok és öregek között, gazdagok és szegények soraiban, elnyomottak és hódítók hadseregében, amely mer példa lenni az Isten iránti engedelmességben. Az Istennek engedelmes egyház és az Istennek engedelmes keresztyén győzni fog minden megpróbáltatás, keresztrefeszítés, halálraitélés és emberek által való eltemettetés ellenére is. Az Istennek engedetlen egyház és az Istennek engedetlen ember pedig minden látszólagos nyugalma és ideiglenes békessége ellenére is elveszít mindent, mert elvesztette létezésének értelmét és szolgálatának célját-, az Istent! Dömötör Tibor
