Magyar Egyház, 1969 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1969-04-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Daróczy Sándor: MAGYAR DÉL AMERI KA 1968-BA1S (folytatás) Buenos Aires—Templom, gyülekezet, meg némi história Az épület, amely Délamerika földjén első szállásom lett, kívülről impozáns. Szép magánpalota lehetett majdnem hetven évvel ezelőtt. Annak a maga idejében igen megfelelhetett, de arra a célra, amit most szolgál, akkor is alkalmatlan volt, amikor megvették, még inkább ma. Márvány ugyan van benne bőven kívül-belül, de ezen kívül mást, gyakorlati szempontból, nehéz volna javára írni. Sikertelen a templomnak használt két terem, amit csak egy keskeny ajtó köt össze és hogy mind a két felől láthassák a prédikátort, ebbe építették bele a szószéket is. Sikertelen az emeleten levő lelkészlakás olyan magas szobákkal, hogy a szem elfárad, amíg a mennyezetet meglátja. És sikertelen az alagsorban iskola és gyülekezeti összejövetel célját szolgáló egymástól elválasztott két sikátor. Hogy a csövezet az egész épületben őskori, csak természetes. Viszont anyagi szempontból a vétel jó volt. Az amerikaiak (United Church of Christ) segítségével 30,000 dollárért vásárolt ingatlan egyesek szerint hetven, mások szerint kilencvenezer dollárt ér. Persze csak a telek, nem az épület. A gyülekezet jól jár, ha mennél elébb eladja és épít úgy, hogy magyar református gyülekezeti céloknak mindenben megfelelő legyen. Az eklézsia többször alakult. Legelőször 1935 vagy 1936 táján, amikor egy Tomonkó László nevű evangélikus lelkész kísérletezett a főkép református hívők összeszedegetésével s utána 1938-ban, amikor a hazai Egyház megbízásával Háry Dániel vette át a munkát. Ennek a jámbor léleknek a nevével a harmincas évek közepén találkoztam először. Valamelyik odaáti lapban olvastam, hogy a hazai egyház támogatásával Bulgáriában a mohamedánok között végez missziói munkát. Igen büszke lettem a hírre. No, lám! Merje csak azt mondani valaki, hogy a Magyar Református Egyház az egyetlen a vüágon, amelyik a külmisszióval nem törődik! Hát Háry Dániel micsoda? Akkor még nem ösmertem a jámbort, mert különben azonnal megállapíthattam volna, hogy Dániel ugyan nem sok bosszúságot fog okozni Mohamed prófétának, mint ahogy nem is okozott. Olyan gyámoltalanul szelíd volt, hogy kenyérre lehetett volna kenni. Kenték is elegen. Argentínában úgy húsz esztendeig boldogtalankodott. ötvenhét végén feljött Amerikába s szemevilágát veszítve, mindenkitől, még családjától is elhagyatva önmagával meghasonolva a következő évben önkezével vetett véget életének. Tragikus sors. A gyülekezet a negyvenes évek végén szétesett. A második háború után érkezett reformátusokat Demes Péter volt miskolci vallástanár szedte össze s munkáját Nagy Balázs Dezső folytatta. Az ő idejében jutott a gyülekezet mostani, anyagi szempontból jó vételnek bizonyult birtokához. Az amerikai egyházi munkát az úttörés idején, ötven, hatvan, hetven évvel ezelőtt nehéznek tartottuk s néhányan, akik még az őskorból maradtunk itt, valóban nehéznek találtuk. Nos, a délamerikai gyötrődéshez képest a mi bajlódásunk lakodalom volt. Nálunk a dollár csak mostanában kezd megkótyagosodni s a hipi-jipibitnik-szeksznik fekete-fehér zagyvalék ocsmánykodása a mi társadalmi életünkben új tünet. Délamerikában a pénz olyan, mint a számolócédula s a zavargás, a forradalom életszükséglet. Már akinek. Az ilyen körülmények között ott munkálkodó magyar papok, köztük a legkisebb is, több elimerést érdemelnek meg, mint a rendezettebb országokban élők. Szabó Imre barátom, aki a gyülekezetei Nagy Balázs Dezső után vette át, papnak is a legjavából való. Sárospataki, igen jól képzett, angolul tud, természetesen spanyolul is. Nagyszerű zenész, aki kiváló kórust szervezett. Tele van energiával, tervekkel s munkabírása nagy. De nemcsak elméleti ember. Tekhnikai tudását csak kézügyessége múlja felül. Még aránylag fiatal ember. Feleségével 1964 óta munkálkodnak a gyülekezetben, aminek a területe fél Argentina. Ha emberünk volna, a meglévő mellett még négy jó gyülekezetei lehetne szervezni. Amivel sokat lehetne segíteni, az a ma Argentínában egyetlen magyar református lelkipásztor anyagi támogatása. Hogy ottani hittestvéreink nincsenek lelkigondozás nélkül, az a második háború óta kizárólag a United Church of Christnak köszönhető. Ez az Egyház tette lehetővé a templomvételt s folyósítja még ma is a lelkipásztori fizetés túlnyomó részét, ami azonban még argentin viszonyok között is igen-igen kevés. S abban a behemót városban eredményes munkához nélkülözhetetlen az autó. A nélkül a lelkipásztor értékes idejét az útazás emészti fel. Amikor pl. a platanosi iskolát akartuk megnézni, csak fele útunk több mint két órába került vonaton, gyalog. Hogy az autó mennyire nélkülözhetetlen, azt a gyülekezet is jól tudja és példás áldozatkészséggel már amerikai pénzben 1,100 dollárt gyűjtöttek össze (pesoban majdnem csillagászati szám), de egy használt autó amerikai pénzben 2,500 dollárba kerül. Akarunk-e segíteni? Mert tudni tudnánk, volna miből. Nem tudom, annakidején hogyan adunk számot az örök Bíró előtt, ha hagyjuk, hogy argentínai s általában délamerikai hittestvéreink elkallódjanak... Városnézés A repülőállomásról jövet ugyan már bekalandoztam a várost, de mert cowboy-taxisom különböző meglepő mutatványokkal szórakoztatott s harciszekere, amit talán még Jéhu használt Megiddónál, egy-egy zökkenő után meg-megúnta a gurúlást s akkor leállt: inkább az úttestet figyeltem, meg azt a bábeli zűrzavart, amit ott autóforgalomnak neveznek. Szállásadó gazdám jóvoltából erre is sor került. Nekem ugyan a földkerekségen Debrecen a legszebb város, mert hiszen odavaló vagyok, de azután hogy három vagy négynap keresztül-kasul jártuk Buenos Airest, meg kellett állapítanom, hogy az sem kutya. Nagy? Irgalmatlanul; mint Debrecen a Hortobággyal. Különben az ország is nagy. Több mint egymillió négyzetmérföld kb. huszonhárommillió lakossal, amiből több mint hárommillió Buenos Airesben él. A lakosság majdnem teljesen fehér, nagy többségben spanyol és olasz, de természetesen Európa minden nemzete képviselve van. A város maga némileg európai jellegű, szép terekkel, széles utcákkal s tele fákkal, bokrokkal, növényekkel. A fákat különösen megcsodáltam; akácfélék, lakodalmi díszben, tele virággal, csodálatosan szép aranysárga, meg lilakék fürtökkel... Azon kaptam magam, hogy a Szabolcska nótát dúdolom: “Tele van a város akácfa virággal...” Csak épenhogy az a bizonyos város, amiről a nóta szól, igen-igen messze volt... A forgalom, vagy talán a tolongás, világvárosi. A közlekedést egész rendes földalatti (Délamerikában máig az egyetlen) s felszíni vonatjáratok bonyolítják le, meg autóbuszok. Autó igen sok van, de mert az újakon igen nagy a vám, túlnyomó részük öreg jószág. Amit ebben az általában szép és rohamos tempóban fejlődő városban nem lehet megérteni az, hogy nemcsak az úttestek rosszak, hanem a járdák is. A különben büszke spanyolnak, meg akármilyen más halandónak itt alázatosnak kell lennie, akárcsak a mexicoi Tijuanaban. Aki nem akar lesütött szemmel járni, az lépten-nyomon az orrára eshetik, vagy esetleg a bokáját törheti a tátongó lyukakban. Magyarok A városban sokmindent meg lehetett volna nézni, de engem elsősorban a magyarok érdekeltek. Mindenféle
