Magyar Egyház, 1969 (48. évfolyam, 1-12. szám)

1969-02-01 / 2. szám

MAGYAR EGYIIÁZ

5

templomból jövet mennek át a hídon, az “ölelő júniusi napban: mindmegannyi” szín és fehér és piros és virító sárga, izgató kék és harcos barna szín, s micsoda nagyságos arcok ... tempós vonulás, állandóság, biztosság, nyár, szépség és nyugalom.” A nagy város zajából is idemenekíti a lelkét, a faluba, hol: “Harang csendül, ének zendűl, az én kedves kis falumban magába száll minden lélek...”

De a “végzetes” magyarság szépséges erőit emészti a hasztalanság. E lelkiség jelenítői a kurucok, kik, rongyosan, kisemmizetten élik a “buta-bús-mindegy”-séget, a “véletlen-ki-esz-minket,” meg a “most-már-nagyon-jó, mert-nem-lehet-rosszabb” végzetét: a vitézkedés, a bujdosás öncélúságát és egyetlen tragikus értelmét: “Bénán esünk koporsóba, de így éltünk vitéz módra!” ők a “Nótázó vén bakák” is—az első világháborúban—kik ezer és ezer évek óta, mindig a halálba loholtak s el nem hagyta őket a nóta.” S úgy “rendelteték”, hogy ne magunk, de nem-magyar érdekekért-célokért legyen a magyar: “A mesebeli János” is, kinek “gyürkőzni kell a halállal”, mert “bajban van a messzeváros.” “Az Életből (így) kikényszerültek”-ben “leli” költőnk az ő “csapatát”, lélektársait; a holtan-élőkben. Egy-lélek ő vélek: “Elhanyagolt véres szívünkben”, hiszen “sebeink megújulhattak százszor”, a nem-magyar, “a más sors” mindég is “ránk licitált”, ezért “sohse tudott az igazsághoz igazunk minket el juttatni.”

De mégis és újra “föl a szívvel”, harcra a “magyar Pokollal”: az “ósdisággal,” az “égig nyúló giz-gazok” ellen, a “magyar Ugaron”, hol a “Burg szuronyhatalma” épül; hol élnek a kúfárok s megvett urak”, és “megfojtódik egy szép népség.”

E nép lelki-szellemi szépségeiért harcoljon az ő forradalmas lázainak “ifjú serege”, melynek látásaiban van “éhe kenyérnek, éhe szónak, éhe a Szépnek.” Ezek az ő vérei, az ő “proletárjai.” Bennük éli enmagát “Dózsa György unokájának”, a “népért síró bús bocskoros nemesnek.” S maga “érdemének” csak ezt tudva”: “szerettem, aki szenvedett”: “A grófi szérűn” a “koldus zsellér” népet, a “korgó gyomrú” magyar parasztot, ki a tűzemésztette asztagot is “a semmit, a másét” is megsiratja, mert érzi titkon, hogy “az övék e bús élet s a kalász”; a “gyármarta, szép, sovány, bús alvó” tüdővészes húszesztendős legényt, kiben a “Nyomor” álmodik tisztestiszta életet, s aki “szent, nehéz álmában” mosolyogva: “urabb, mint egy király”. “A Proletár fiú versében” a munkás apát, ki “értünk ad gőgöt és erőt, de meg nem alázza magát a pénz előtt s aki, ha nem nézné a fiát, “megállítná ezt a nagy földi komédiát”, mert ő “hatalmasabb a királynál is.” “Az öreg Kúnné”-t, kinek élete csak ez volt: “éhség, rongy, gyermek, szégyen”, tüdővész, s most halódik a szalmatetőjű kunyhóban, míg az “öreg Kún a múltra gondol, eszébe jut a lakodalma, ölni szeretne.” “S a vén asszony ránevet halva...”

S szenved az emberiség is: a világháborúban s “A krónikás ének 1918-ból”—az ő nagy nyelvművészetének is egyik leghatalmasabb megnyilatkozása—megénekli a szörnyű vérontást, amelyben “bűnösök és jók egyként keserűinek s ember hitei kivált meggyöngülnek”, “ifjak kik voltak hoppra megvénűlnek, s a Föld lakói döghalmokba dűlnek”, “szegény emberek ölnek és csak ölnek, s lázálmaikban boldogan békűlnek s reggelre kelvén megint megdühűlnek, kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek” s már a varjak is únják a hullát, “de az emberek meg nem csömörülnek...”

Mert, “Valaki”, kit úrnak is neveznek, Jehovának és Rendelésnek is, Sorsnak is...” az ő “megharaguvásában” keresi meg bennünk “a mi ősi vadságunkat, hogy gonoszságainkat egymásra tüzelje ..!” óh miért is “olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a szeretetet és boldogságot?” Mert az ő “proletárja” ezt kívánja: a szeretet és boldogság egyéni, személyes élményét. “Én tömeg-Mának nem adtam magam”, hiszen

milliókért élhet egynéhány, s nyilván nem “izmusok” elkorlátozásában, de az ember-egyén megélésében.

Ady magyarsága még azért is a legmélyebb, mert en-maga alkotásra-hívatottsága tragikumában éli a magyarságét is.

Költészete kifejtésének állandó kényszere szükségszerűn ütközik bele az élet és a magyar élet egészen ellentétes valóságába. így eleve, enmagában látja a magyar lelkiséget is olyannak, amely a maga sajátos istenadta értékeit éppen sajátos létkörülményeiben ugyanúgy szükségszerűen nem érvényesitheti!

Mi lenne a cél?

A “jó magyarságé”, e “keleti nomádságé” ez: “Nyugat ellen Nyugatot hozz”, tehát a keleti őserők szabadszellemi kiművelését.

Maga költő-voltának értelme pedig ez: "ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni!”

Bertalan Imre:

EGY GYÁSZJELENTÉS MARGÓJÁRA

A Magyarországi Református Egyház “Reformátusok Lapja” című hetilapja 1968. december 8-án “Halottaink” című rovatában hozta a gyászjelentést: “Huszti Béla lelkipásztor, aki több mint 40 esztendeig szolgált Kígyóson, majd Nagyberegen, október 15-én, 73 éves korában, Beregszászon elhunyt.”

A gyászjelentés, mint mindig, most is rövidszavú. Adjuk hozzá azt az értesülést, amiről nem szólhat egy ilyen híradás és akkor a kárpátaljai testvérek gyásza még jobban a mi gyászunk is lesz.

Huszti Béla elköltözésével ugyanis ismét csappant a Kárpátalján szolgáló magyar református lelkipásztorok száma. Márcsak 36 pásztor jut a 83 gyülekezetre. Közöttük a legfiatalabb meghaladta az 50 évet. Sürgős kényszerűséggel merül fel tehát a lelkipásztori utánpótlás kérdése.

Mindenütt égető kérdés, de talán nincs a világnak még egy pontja, ahol ez az ügy annyira elhanyagolt lenne, mint a Kárpátalján élő lelki testvéreink közösségében. A baptisták legalább próbálkoznak. Valami levelező iskola formájában próbálják elmondani azt, amire egy lelkipásztornak szüksége van a szolgálatban. Moszkvában lakó lelkészek lépnek fel amolyan teológiai tanárféle minőségben, akik azután postai úton irányítják az érdeklődők tanulását. De hogy próbálkozásuknak lesz-e olyan eredménye, hogy valami képesítést is nyerjenek és hogy ezt a képesítést az állam elismerje és annak alapján szolgálatbalépésükhöz hozzájáruljon, arról egyelőre szó nincs. Református hittestvéreink között azonban még ilyen próbálkozás sem észlelhető.

Elgondolkoztató, hogy a világ e legelhanyagoltabb és legelfeledettebb református egyházi közösségének életéről, problémáiról szinte semmit nem olvasunk a hozzá legközelebb élő egyház, a Magyar