Magyar Egyház, 1969 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1969-02-01 / 2. szám
6 MAGYAR EGYTTAZ országi Református Egyház sajtóközleményeiben. Pedig mindnyájunk közös lelki édesanyja, nagyon helyesen, elsőrendű feladatának tartja az ökumené gyakorlását. Szépen hirdeti, hogy ez az egyháznak a ma jobban megértett Igéből egyenesen következő munkája. Ezen a ponton azonban valamit jól meg kell gondolnia. Az egyház akkor vesz részt egészen jogosan a keresztyének világközösségében, ha ott egyaránt kész tanítani és tanulni. A helyes sorrend valójában ez: tanulni és tanítani. A jelek és hivatalos megnyilatkozások azonban arra engedik következtetni az egyházak világközösségét, hogy a Magyarországi Református Egyház szívesebben tanítana, mintsem tanulna. A világ keresztyénségének egymástól ma már tanulni hajlamos közössége elismeri, hogy van olyan tanulnivaló amit Isten a magyarországi keresztyének által akar megtanítani, főleg helyzetüknél fogva. De feltétlenül van tanulnivaló ja is. Csak a tanulási lehetőségek elfogadása és kihasználása után jöhet a tanítás. Aki hűséges a tanulásban, annak hitele lesz a tanításban. A Magyarországi Református Egyház által megtanulandó leckéknek egyike ez: az ökumené megélésében és főleg gyakorlásában közelebb kell lennie a környező szocialista államokban élő magyar reformátusokhoz. Nem arról van szó, hogy gyámkodnia kell felettük, de gondjaikban, problémáikban feltétlenül, és immár késedelem nélkül osztozkodnia kell. Vannak ugyanis olyan kérdések, amelyeket néki szabad és kell felvetni nemcsak az ökumené, hanem az állami hatóságok fórumain is. Ilyen kérdés a Kárpátalján élő református magyarok számos gondja, azok között talán a legnagyobb a lelkipásztori utánpótlás kérdése. A Magyarországi Református Egyház pozitív módon illeszkedik bele a szocialista államrendben élő népek közösségébe, neki megvan nemcsak az alkalma, de joga is az állammal való párbeszéd folytatására. Az egyház és állam között kihangsúlyozott jóviszony talaján állva, a Magyarországi Református Egyház van abban a helyzetben, hogy a politikai hatóságok felé megmagyarázza, hogy nem nemzetieskedésről, nem is magyaroskodásról van szó, amikor lelkipásztorokhoz kívánjuk juttatni gyülekezeteinket. A nép teljes jólétéért küzdő, jól értelmezett szocializmus életparancsa is ezt diktálja, mert a pásztor nélkül maradó magyar református gyülekezetek hovatovább boldogtalan, jogukat vesztett egyének közösségeivé válnak és előbb-utóbb szekták martalékául esnek. A lelkipásztor nélkül maradás semmiképen nem szolgálja sem az egyháznak, sem az államnak, sem az egyénnek boldogságát. Ezt a leckét tanítja nekünk az Ige is, amikor így szól mai követőihez: “Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Jézus Krisztus evangéliumát.” HÚSVÉTI JELENET írta: Dienes Lászlóné (A színpadon egy sziklasír látható, szája előtt nagy szürke kő. A sir előtt két katona járkál, lejükön római süveg, kezükben alabárd.) I. katona: Azt beszélik hitető volt Nem kár érte, hogy így megholt. II. katona: Nincs igazuk, én hallottam Hogy tanított a templomban. Meggyógyította a vakot S ötezernek enni adott. Irigykedett rá a főpap. Félt, hogy mindenki ráhallgat, flórt soha ember így nem szólt, Mir t akinek hatalma volt. I. katona: Ne szóljon szád, nem fáj fejed, Csak tartsd nyitva a két szemed. Téged most azért fizetnek Hogy a sírt jól megőrizzed. Attól lelnek a főpapok, Eljönnek a tanítványok, Ellopják Mesterük testét S kitalálnak egy szép mesét. (Mennydörgés, villámlás, két angyal jön be. A két katona földre esik hátul) I. angyal: Villámlik és mennydörög, Isten hatalma örök. Ő teremtett világot, Ő az, aki megváltott. Jézus nem halott, már él! Aki hiszi, az nem fél. Isten feltámasztotta, a halálból kihozta. (A két angyal hátramegy s egyik elgurítja a sir szájáról a követ. Asszonyok jönnek lassan, szemüket törölgetve s énekelve): Szemeimből bánat könnyei húllnak, Fájdalmimnak sebei nem gyógyulnak! És lelkemre nagy terhek szállanak Szorongató félelmim nem múlnak.* I. asszony: Jaj. a szívem csupa bánat, Jó Mesterem Teutánad. Szörnyű kínod bús emléke Be van a lelke: ibe vésve. Oly jó volt lát dnál ülni, Szent beszédedre figyelni. Nem apad el könnyem árja Lelkem mindig szavad várja. II. asszony: Sem nem ettem, sem nem ittam, Két nap óta csak sirattam Nemcsak Jézust, az Urat Magamat, s társaimat. Ki biztat majd, hogyha félek? Ki ad jó szót a szegénynek? Betegségünk ki gyógyítja? Hű Jézusunk lent a sírba. III. asszony: Ki fog nekünk segíteni, A nagy követ félretenni, Hogy megkenjük drága testét S elrendezzük nyugvóhelyét?
