Magyar Egyház, 1969 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1969-02-01 / 2. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ zott az ellen, hogy valaki “barthiánus” legyen. Barth Károlynak minden országban sok tanítványa volt. Magyarországon a kolozsvári, pataki, pápai, debreceni teológiák voltak hatása alatt. Én 1930-ben hallottam nevét először a most Lancaster, Pa.-ban tanító volt kedves dogmatikai professzoromtól, Dr. Vassady Bélától, aki Barth paradoxonait sorolta fel előttünk, amit professzorunk rovására mi alaposan megtetéztünk. A magyar liberális teológiát Barth göngyölte fel, egyházunkat visszahelyezte az ige uralma alá és Isten rajta keresztül készítette a szíveket, hogy a nagy nyomorúság idején az igéhez meneküljenek vigasztalásért. Vádolják, hogy Bereczky Albertet ő befolyásolta és tolta annyira balszélre. Vádolják, hogy néma maradt 1956 idején. Mi túl kicsinyek vagyunk, hogy őt védjük. Hallottunk arról is, hogy egy másik levelet is írt Bereczkynek, amit nem ismer a világ. Levele segíthetett Bereczkyt megválasztani, de az a vád, hogy ő tolta baloldalra a Magyarországi Református Egyházat, téves. Azt mondotta, hogy “a Magyarországi Református Egyháznak abban az időben nem a legelső és legfontosabb kötelessége protestálni a kommunista rendszer ellen, hanem hirdetni az evangéliumot egy kommunista világban.” Barth, aki a liberális világ szülöttje volt, tanítványa a nagy liberális Harnack Adolfnak, hitt abban, hogy Isten országa e földön megvalósulhat. Ezért lett keresztyén szociálista. Az első világháború után jött a teljes kiábrándulás és a nyugati világ kultúrcsődje. Ez Barthot balfelé néző embernek tette, de később rájött, hogy a keresztyénség nem azonosítható egyetlen politikai rendszerrel sem. Az egyház a sürgető szociális kérdések előtt nem hányhatja be szemét, de azt sem vindikálhatja, hogy a legjobb megoldás nála van, hanem mindig Isten felé kell mutatni, aki felette van minden emberi elképzelésen és teljesítményen. Nyugdíjbamenetele után azt vallotta, hogy “nem hiszek egy szovjet mennyországban a földön, sem egy svájci vagy amerikai földi paradicsomban.” Nagy teológus volt, politikához ő sem, értett én sem értek. 1886 május 10-én született a svájci Bázelben, ahol életét bevégezte. 82 évvel később álmában hívták haza nagy teológus társaihoz. Magas, kékszemű, vastag szemüvegű, szellemes ember volt. Aki közelébe került, beleszeretett a teológiába. Felesége bejárt óráira, hogy hallgassa férjét. Ápolónőből lett titkárából jó amatőr teológa lett. Két fiából is teológus lett. Christofer az ótestámentum professzora. Markus az Újtestament professzora Pittsburghban. Egy félévig hallgattam a tőlem jóval fiatalabb professzort. Az ő közvetítésével kapta meg a Pittsburgh! teológia Barth Károly íróasztalát, amely még Barth apjáé volt. Megsímogattam az öreg asztalt, a kopott szarvasbőr párnát gyengédén megigazítottam, mintha a Kálvin után a legnagyobb teológusunk jönne és újból elfoglalná helyét. Szerette a pipát, sört, bort, lovaglást és a hegyekben való járkálást. Szerette a tréfát. Amikor XII. Pius pápa megdicsérte, az egész világ derültségére azt mondta: “Hiszek a pápai csalhatatlanság dogmájában.” A hit és kegyelem nagy teológusa 1968 december 10-én belépett a halhatatlanságba. A mennyország kapujában lerakta egy kis szekérre való könyveit. Ami titok maradt számára e földön, vakító szépségében feltárulkozik ámuló szemei előtt. Mozárttal beszélt és köszönte neki a szépséget, amit maga után hagyott a földön. Már követeli az angyaloktól, hol van Kálvin, mert a predestinációról akar vele beszélgetni. Mi siratjuk őt, mert világunk nagyon szegény lett eltávoztával. A teológia szerelmese türelmetlenül igyekszik Kálvin felé és alig várja, hogy kérdezhessen. Kálvin, Luther és Augusztinusz összemosolyognak, mindenki mosolygott, a türélmetlenül kiváncsi Barth Károlyon. És az angyalok nevettek. Mohácsy Endre: “A HALOTTAK ELÉN” Ady Endre halálának ötvenedik évében (folytatás) Magyarsága nem nemzeti önérzet, nem honszeretet, nem melldöngetős magyar-magasztalás, de állandó és természetes-eredeti lélekállapot: valójában én-szemléletének élménye. Magyari én-jét: “ősnapkelet álmodta” “hősnek, borúsnak, büszke szertelennek, kegyetlennek, de... ki elvérzik egy gondolaton . . .” S éppen ez “elvérzés” mély érzékenységével éli egyszersmind magyar vérei sorsát, sebeit, bénultságait, erőit, végzetét. Az ő magyarsors-élményében a magyarság “rosszkor és rossz helyre téve” él a Dunatájon, mely Nyugat és Kelet nagy összeütközéseinek csak “villámhárítója” lehet, “féli;emzetecskék szégyenkalodája” — így “rendeltetett.” S itt a (szellemi) “szárnyakat lenyesték és halottasak az esték.” Ezért “Itt valahol, ott valahol, négy-öt magyar összehajol” szüntelen magasiratására, ígv-léte értelmének hasztalan keresésére. Itt “most alszik a magyar a magyarban s azt mondja, ha tönkrejut: így akartam.” De meg “betyár urai így nevelték”, hogy legyen a magyar “A hőkölés népe”, mely “nem rúg vissza csak búsan átkoz ... s ki egyszer rúgott a magyarba, szinte kedvet kap a rúgáshoz.” Ez “útálatos nációm” “életét élni sohse merte...”, de ez egyszersmind “szerelmes nációm” is, melytől “ha százszor is elfordulnék... (önkínzó keserűséggel) ... melléd kell állnom.” Hiszen mégis: “Beh szép ilyen végzetes néppel ugyanaznak tudni magunkat!” S népe kárhoztatása valójában en-lelke szaggatása: “Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem. Én magyarnak születtem. ..” A megpróbáltatás valójában megtartatás is ...: “ne legyen egy félpercnyi békességünk, mert akkor végünk . . . végünk..!” Mindenképpen “kicsi országáé ő”; nagy haragomban, nagy hűtlenségben, szerelmes gondban, szomorúan magyar.” Mert “az én magyarságom mindennél keserűbb, mindennél igazabb...” Ady nagyváradi szobra Ez “igazabbság” gyönyörködteti az ő “úriságát”, megfáradottságait a magyar paraszti ősérők megjelenítéseiben: “A paraszt Nyár” nem álmodik,” de “kaszál, dalol és nem rohan” s ezért “boldogok a nyár fiai: az erős emberek!” — “A Kalota partján” “pompás magyarok”
