Magyar Egyház, 1968 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1968-12-01 / 12. szám
MAGYAR EGYHÁZ n I 'hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben . . . mert az ő bűnei az égig halmozódtak és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól.' Nem borzalmas ez, Felség? Azonnal parancsot adok, hogy vessék a szerzetest tömlőébe.” “Nem. Ne essék bántódása”, parancsolta a császár. És azután, mintha csak magához beszélt volna: “Igaza lehet. Ezer esztendő múlott el azóta, hogy a Megváltó a világba jött. Az emberi nemzetségnek ezer esztendeje volt, hogy Isten gyermekeivé váljék. Megérdemeljük az ítéletet és a pusztulást. Ha csak nehány évünk lett volna még. ó, jó atyám, mesterem, Gerbert. iElkéstünk...”, a császár szava halk suttogás volt, könnyes suttogás csupán. Ottó császár felemelte fejét és körülnézett, mintha fel kellene fedeznie, hogy hol is van. Persze, az aacheni dómban van. Udvarával azért jött ide tulajdonképpen, hogy meglátogassa Nagy Károly császár sírját. Alázatos zarándokként jött, vezeklők kámzsájában, szerzetesnek öltözve, mint a többi világvég-prédikátorok. A nagy császár tetemét érintetlenül találták. De volt valami csodálatos vele kapcsolatban: nem úgy feküdt koporsójában, mint -más halott szokott, hanem ült, mintha élt volna. És kezének keztyűit újonnan nőtt körmök szúrták át. És majd 200 esztendeje, hogy meghalt és teste mégsem porladt el. “De mi haszna van a csodáknak, ha a világnak ma éjszaka vége szakad?” — kérdezte Ottó császár. S nem volt kétség. A császári kancellária egy majd száz évvel azelőtt tartott zsinat kijelentését kutatta fel, amely ezt a történelem utolsó századának nevezte és felhívta a népeket, hogy készüljenek az utolsó ítéletre. Akkor senki sem figyelt a zsinat szavára, de most . . . most beteljesedik majd a prófécia. A szeretet kihűlt, gonoszság uralkodik az emberek között s ki-ki csak magával törődik. És egy másik szörnyű jövendölés csengett a császár fülébe: “Jaj néked, ország, kinek királyod gyermek!” “O, Istenem, miért nem hagytál gyorsabban' felnőni, hogy újjá tehettem volna e világot?”, fohászkodott az ifjú császár. iMár besötétedett a székesegyházban. Az ezredik év karácsony éjszakája immár beköszöntött, óh, de nem a Megváltó születésének karácsonya lesz; a világ pusztulásának születése lesz. A császár melléből keservesen szakadt fel a panasz: “Hát nem kegyetlen Istentől, hogy így ünnepli Szentfia születése napját?” Füstölgő fáklyák halványan világították meg a székesegyház szentélyét, a hatalmas oszlopok árnyéka felkiáltójelekként veszett el fenn a sötétségben. “Vájjon van-e mennyország odafenn?”, tűnődött a császár. Szitkozódó katonák durva hangja és egy sikoltó női hang rázta fel a császárt tűnődéséből. “Takarodj ki, vakmerő asszony . . . Hogyan merészeltél. . .”, hangzott a katonák kiáltozása. A császár egy fiatal nőt látott bukdácsolni két katona előtt; egy szerzetes nyúlt utána és igyekezett ruhájánál fogva visszatartani. “Ki ez az asszony? Mit műveltek itt?”, a császár tudni akarta. “Bocsásson meg Felséged. Reggel óta figyeljük ezt az asszonyt. Azt hangoztatta, hogy szólnia kell Felségeddel. őrizet alatt volt mindeddig, de mint az angolna csúszott ki kezünk közül.” A fiatal nő a trónus lába előtt feküdt a templom kövén. Felemelte fejét, orcáját hamu és könnyek szennyezték be, haja zilált volt, de szeme gyönyörűen fénylett. “Felség...”, kezdte lélegzet után kapkodva. “Ne hallgasson rá Felséged”, vágott bele a szerzetes. “Bűnei és a rémület elvették az eszét. Ne hallgasson rá Felséged!” A császár egy kézmozdulattal elhallgattatta á papot. “Beszélj, asszony! Mi az, amit meg kell mondanod nekem?” “Felség . . . ami itt van, az mind őrültség . . . ma éjszaka nem jő el a világ vége...”, a szavak zihálva törtek elő a fiatal nőből. “Térj meg!”, dörögte a szerzetes. És amint lábaira állt, a császár látta, hogy gyermeket vár. “Térj meg!”, ismételte az asszony kiáltva. “Igen, térj meg! Te térj meg” és ujjával a szerzetesre mutatott, “ti térjetek meg, akik karácsony napján világpusztulást prédikáltok az Isten szeretete helyett!” És a császárhoz fordulva, megcsendesedett hangon folytatta: “Felség, én hű lovagodnak, Willigisnak vagyok a hitvese és ma éjjel gyermekem születik. Ma, szent karácsony éjjelén. És az uram azt ígérte, hogy ma megjön és velünk lesz. Tudom, hogy megtartja szavát, itt lesz és Felségednek jó híreket fog hozni. Tudom . . . higyje el Felséged nekem.” “Együgyű asszony”, mondta a császár szomorú mosollyal. “Hogyan mondhatsz ellene a próféciáknak? Igenis, ma lesz a világ vége.” “Nem, Uram! Nem! Nincs ilyen prófécia! Az Isten szava szeretet, nem átok! Ma éjjel karácsony lesz, nem kárhozat napja!” A császár azt akarta mondani, hogy bár úgy lenne, amikor hirtelen hideg szél vágott a szemébe és a fáklyák füstöset lobbantak. Egy pillanat múltán egy ember állt a trónus előtt. Köpenye havas, sisakja karja alatt. “Willigis!”, császár és asszony egyszerre kiáltották a nevét. Az asszony a lovag karjaiba omlott, a császár felugrott trónjáról. “Felség”, s a lovag zihálva kapkodta szavait, “az északi határ biztonságban van, lovagjaid megfutamították az ellenséget ... És ... de bocsáss meg feleségemnek . . . megérti Felséged. . .” “Persze, hogy megértem”, s a császár hangja egyszerre az uralkodó hangjává vált. “És mi van a magyarokkal?” “A magyarokkal? óh, Sylvester pápa arany koronát készül küldeni fejedelmüknek. Istvánt keresztyén királlyá koronázzák...” Ura karjaiból pedig a fiatal nő boldog szavai szálltak a császár felé: “Ugye, mondtam Felségednek, hogy jó hír hozója lesz. Felség, karácsony van és egy új évezred kezdődik...” EJ JEL BETHLEHEMBE1S Ősi Bethlehemben, Csendes fogadóban. Alszik gazda, vendég. Nyugodalmas éj van. Csillagos és holdas. Tündöklőit egy csillag, Ó, szent éji óra!— Fényözönt árasztott Kastélyra, kunyhóra. Csodálták a bölcsek. Tákolt istállóban Kérődztek a barmok, Alájuk a gazda Rakott meleg almot, Hogy lepihenjenek. A vendégfogadóst Kopogás zavarta . . . “Ki kopog ilyenkor, Nyugtom háborgatva?” Kérdezte sötéten. “Nincs gonosz szándékunk Itt ért minket az est, Vándorló házaspár Csak hajlékot keres”. Volt a szerény válasz. (Angol vers alapján) “Nincsen hely a házban Túlsók a vendégem,”— Dörmögte a gazda, Szívtelen, kevélyen, Elutasítólag. Felhők mögé surrant A Hold szégyenében . . . Talán, hogy csalódott Forró reményében, Hogy majd szállást kapnak. A két vándor erre Betért istállóba, Barmok jászolánál Éji nyugovóra. Várva a szent órát. Vendégfogadóban Álmatlan a gazda. Hiába szundikál, Nincs lelki nyugalma. Balsejtelmek gyötrik. Érzi, elvesztette, Bár látta a fényét, A megjött Messiást, Élet fejedelmét, Világ Megváltóját. Szathmáry Bertalan
