Magyar Egyház, 1968 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1968-12-01 / 12. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ Harsányi András: KARÁCSONY ÉJSZAKÁJA KRISZTUS UTÁN 1000-BEN Karácsonyi történet Kopasz Ralf lúdtollát a tintába mártotta és folytatta krónikáj át: “Az Úr 993-ik esztendejében az itáliai Vezúv hegy egyre gyakrabban morgott, hatalmas köveket vetett ki magából, melyeket kénes lángok kísértek és lehellete bűzös volt. Olaszhonnak és Francia földnek majd minden városát tűz pusztította, imég Róma városának is nagyrészét lángok emésztették meg. Ugyanabban az időben rettenetes járvány dühöngött a népek közt, a testet valami titkos tűz támadta meg, amely — bármely tagot ért légyen — megrágta és elválasztotta a testtől, nem több mint egy éjszakányi idő tartama alatt...” A krónikás megállt és megrázkódott ama borzalmas napok emlékének hatása alatt. Ma, évek után, persze más a helyzet. íróasztala az ablak mellett volt a monostor könyvtárában és ahogy kinézett rajta, egy gyönyörű templom tornyát látta. A borzalmas 1000-dik év után valami ébredés ragadta meg az egész világot. Újjáépítették az összes székesegyházakat és templomokat, még azokat is, amelyeket nem kellett volna; a hívek új szövetséget akartak kötni az Istennel. A püspökök ég felé emelték pásztorbotjaikat és széttárt karokkal kiáltották, hogy “Béke, béke, béke...” így hirdették el a világ menekülését a pusztulástól, amelyről pedig biztosak voltak, hogy ejjő. ó igen, most bőven van gabona, gyümölcs, bor. Valóban, új világ kezdődött. A krónikás elfordult az ablaktól és újra munkához fogott. Felvett egy teleírt hártyalapot és újra átolvasta: “A Szentírás próféciája által figyelmeztetve, napnál világosabban láttuk, hogy a végső napokat éltük: a szeretet kihűlt, gonoszság uralkodott az emberek közt, bizony az emberek lelke számára veszedelmes idők voltak elkövetkezőben. ..” Kopasz Ralf, az 1000-dik esztendő krónikása behúnyta szemét, hogy visszaidézhesse egy másik gyönyörű székesegyház képét, az aacheni katedrálisét. Krisztus születése előtti nap délutánján történt. A nagy székesegyház tömve volt néppel. De nem istentiszteleti hívek voltak. A templom hajója inkább táborhely képét mutatta. Kinn szürke volt az ég — hó készült esni. Benn a templomban hideg volt: hidegek voltak a kőfalak, kőből volt a padló s az oltár aranya még hidegebbé tette a katedrálist. Asszonyok magukhoz szorították kicsinyeiket, kendőkbe, rongyokba volt burkolva mindenki. A hatalmas érckapu nyitva volt és a nép tódult be a tele templomba. Akármennyire is tele volt, mégis új és új csoportoknak sikerült bejutni. Lehetett látni rajtuk, hogy hosszú útról jöttek. Mindenki homloka, a gyermekeké is, piszkosnak látszott. De a vizsgálódó hamar észrevehette, hogy nem piszok volt az, hanem, hamu, bűnbánó zarándokok jele. Durva-kámzsás szerzetesek járkáltak a nép közt. Arcuk komor, szemük szúrós volt. Egyes csoportok zsoltárokat énekeltek — a szerzetesek helyeslőleg bólintottak. De amint egy csapat katonához értek, akik kockát vetettek, az egyik hangja felcsattant: “Nyomorultak. Néhány óra múlva itt a világ vége, az Utolsó ítélet jő reánk és ti.. . ti nem átallotok tovább vétkezni. Térjetek meg. . . Térjetek meg... Térjetek meg”, visszhangzott a szerzetes szava. Elől, a főoltártól balra aranyos trónuson egy fiatal ember ült. Nem volt rajta korona és a szerzetesek durva kámzsáját viselte. Vonásai finomak voltak, igen jóarcu fiatalember volt. Hosszú ujjait összekulcsolta mellén, fejét lehorgasztotta — nem lehetett megmondani, hogy aludt-e vagy imádkozott-e. III. Ottó, a Római Szent Birodalom uralkodója nem aludt. De nem is imádkozott. Gondolkozott — és elvégre ezt a fajta gondolkodást imádságnak is lehet venni. Most volt 20 éves és már 17 év óta császár! Micsoda 17 esztendő! Tele háborúsággal — északon szláv törzsek a birodalom jelentős területét tartották megszállva; kelet felől kemény és gyorsan lovagló magyarok tartották rettegésben az országot annak ellenére, hogy 955-ben a Lech mezején vereséget szenvedtek; tovább keleten szerecsenek pusztították a Szentföldet. “Vájjon micsoda népek imádkoznak ma a bethlehemi istálló helyén?”— gondolta Ottó. “Talán nem is imádkozik senkisem, ha a föld a pogányok országa lett.” És Itália? örök Róma városa? Az is évek óta véres zavargások földje. Vagy száz évvel ezelőtt a hatalmas és ravasz Theophylaetus új dinasztiát alapított ottan. Lánya, Marozia egy pápa anyja lett, sőt a rossz hírek szerint élete későbbi éveiben maga ült Péter apostol trónjára, férfinek tettetve magát. Micsoda megalázása a szentszéknek! “De mindennek már vége”, mondotta Ottó magának. “Gerbert, az új pápa, ragyogó ember. Csodálatos ember.” Valami meleget érzett a szíve körül, amint maga elé idézte az öreg Gerbert komoly, mégis szeretettől sugárzó arcát. Gerbert a számok varázslója volt. Eltanulta az arabok minden titkát, amit azok soha el nem árultak nyugati embereknek. És nagy álmodozó is volt — a régi római birodalom feltámasztásáról álmodozott, Nagy Konstantin császár híréről és hatalmáról. Tulajdonképpen emiatt is esett a választás rá, hogy az ifjú császár nevelője legyen. És Gerbert az ifjú császárt is álmodévá tette. “Róma ismét nagy lesz”, szokta volt mondani neki. “Békesség lesz a földön, mint az angyal hirdette karácsonykor. Róma békéje, a Pax (Romana, uralkodik majd az egész földön. De az újfajta béke lesz, Krisztus békéje. A világot pápa és császár, Isten e két küldöttje testvéri megértésben fogja kormányozni. Nem lesz többé háború és mindenki tudni fogja a Békesség Fejedelme ragyogó történetét.” Ilyenkor Gerbert hozzá szokta volt tenni, minden szót hangsúlyozva: “És Felséged lesz ez a császár!” Azt nem mondta, hogy ki lesz az a pápa, a császár társa. De Ottó tudta, hogy csak egy ilyen ember van a világon: Gerbert. És Gerbert gyorsan haladt előre a tisztességben. Akadályok, intrikák és nem kevés megaláztatás ellenére. Egy álma volt és hitt benne. A 999-ik évben végre elfoglalta Péter apostol trónusát; Gerbert II. Sylvester pápa lett. Követet küldött azonnal Ottóhoz: “Megkezdhetjük az álom megvalósítását.” “Ugyan mire kezdjük”-kérdezte most önmagától Ottó, amint elgondolkodott a katedrális trónján és körülnézett a rémülettől csendes sokaságon. “Róma áhított békéje helyett a halál békéje jő.” Ó, igen, nagyszerű lett volna — de most már késő. Kifogytak az időből. Visszaemlékezett arra a napra, amikor az új pápa üzenete elérte. Amint kinézett palotája ablakán, észrevette, hogy a várkapu előtt egy szerzetes két kézzel hadonászott nagy tömeg ember közepette. Az arcokról még oly messziről is lehetett látni, hogy valami borzalmasat prédikálhat. “Tudakold meg, hogy mit beszél a szerzetes?”, parancsolta a császár kamarásának. Gyorsan jött a jelentés: “Felség, a pap azt prédikálja, hogy jövőre itt van a világ vége. Azt mondja, hogy az emberiség bűnei az égre kiáltanak és az úristen nem tartja vissza többé haragját. Szent János Jelenéseinek szavát mondja a pap. Borzalmas a beszédje, Felség. Azt mondja, ‘Elesett, elesett a nagy Babilon és az ördögök lakóhelyévé lett, minden tisztátalan lélek tömiöcévé . . . mert dühös paráznaságának borából ivott minden nemzet.. .’ ” A kamarás kezével eltakarta arcát. “Még Felségedet is vádolta. És János apostol szavával bűnbánatra hív, ‘Fussatok ki belőle én népem,
