Magyar Egyház, 1968 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1968-12-01 / 12. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ kívánt volna, félrevonulást “a fővárosi őrjöngéstől”, a gömöri táj magányát, színnel-illattal regélő virágok titkos beszédje kihallását, szegénysége humor-hangulatjait, és sok-sok szép, lelki találkozást Arany Jánossal... ! De ő nem ilyen életre “rendeltetett”. A “bibliámnak-s-lantomnak-élek”, meg a “megnyugtat-azáldott-predesztináció” élményei valójában feltárják és egyetemesen magyarrá mélyítik az ő fájdalmas líraiságát. A magyar reformáció verselő prédikátorainak nagy utódja lesz ő. Költészetének fő-témája valójában az övékével közös: a Jerémiás témája, Isten sújtott népének siralma, az Isten népévé lett magyarságé akkor, a 16. században, és most kálvinista pap-költőnké: az 1848-49-es szabadságharc (melyben mint tábori lelkész ő is részt vett) bukása után. 1850-et írnak akkor, amikor ő a Bach-rabságban sínylődő nemzet testét-lelkét megjeleníti “A gólyához” szóló siralmas panaszában: Nincs már hazánk! “Mint oldott kéve, széthull nemzetünk ...” “Van, aki felkél és sírván megyen: új hont keresni túl a tengeren...” A nemzet lelke is megromlott már: “A honfi honfira vádaskodik. Testvért testvér, apát fiú elad ...” A magyar nép (“Pusztán”) “E földön, mely már nem hazája, mint zsellér lakik” És: “...magát az elnyomott magyarnak kisírni sem szabad .. !” S annyira nem, hogy a kassai osztrák haditörvényszék internáltatja őt a “kója” miatt. De el nem némíthatja, mert a Biblia nyelvének ihletett je, a virágok regőse, a táj-természet színeinekhangjainak kilátó-kihalló-ja valójában most találja meg, és éppen a zsarnoki kényszer súlya alatt, legegyénibb színeit-hangjait, nemzete siralmát, vigaszát képekbe burkoltan kifejezve. Ő most már: “A madár”, ki “fiaihoz”, költőknek énekli: el ne némuljanak, de “énekeljék” a szüntelen fájdalmak énekét, a reménytfakasztót: a lélekéltetőt! Őmaga már ezekben az években sújtott ember: szívbaja gyógyíthatatlan; két kisfia már halott. “Mi nem élünk, csak tengünk ... s csodálatos, mégsem veszünk el.” Mint lelkésznek temetnie: vigasztalnia is kell, s ha ezért otthonában kínjában fölnevet: “... feleségem, ez a csontváz ijedten veti rám beesett szemeit.. : tán megtébolyodtam .. !” S éppen életsebeinek mélységében teljesen személyessé mélyül magyarság-élménye. Egyesítik népével az ő emberi szenvedéseinek lélekerői azért, hogy ösztönösen is kioldást-gyógyulást keresve együtt emelődjenek a remények, a lét-bátorság magasába ... A jelen (“Télben”) : jelen! De eljön az idő, amikor a “fagyos bilincset” letépi a “szellő s napsugár”, melegén “kihajt” “csalit”, “erdő” s “víg éneklés” ünnepe lesz az aratás. Nemzete (s őmaga) vérző lelke (“A sebzett szarvas”) : üldözői elől rejtse el magát, kié volt: bérc, erdő, halom, forrás szép szabad birodalma. A zord ember, az önkény, mely a testvér árulása segítségével is az elhullt cseppeken nyomoz a bujdosó után, s ha ki kell szenvednie, úgy múljék ki, hogy az üldöző “kínodban ne lásson örömet” diadalünneplésre, “senki ne tudja meg, hová levél.. !” Ikarusként (ki az ókori görög monda szerint madártollakból egybeviaszolt szárnyakon a naphoz túlközel repült, a viasz megolvadt s Ikarus a tengerbe zuhant) bátran tekint tenger sírjába; dicsősége nem a célbaérés, de a nagyot-merés sikere: “Hiszen a gondolat meg van születve”, a szabadságra törekvésé, mely “nagy, munkás és örök.” “Halandók (a szabadságért mindég is) merjetek ...” <3 az “Új Simeon” is, kitől különben annyiszor kérdi az élet: “mire vársz még? minek vagy itt?”; ki csak egy napot kíván megélni: a szabad magyar élet pillanatj át, ahogy a másik, a bibliai Simeon a krisztusi szabadság szent perceit várta. Ő most az a költő, ki “meggyűlt szövétnek, mely (maga és népe) kínjában “ég, de fényt lövel,” és ez a fény nem az ünnepeltetés vagy önünneplés ragyogása, de az emésztődésre való elrendeltség vállalása, az önátadásé, az elhívottságban való kilángolás dicsfénye. “Hisz haldoklásom tartott évekig.” De mi költők “... milliókért, milliók közt fenn érezünk fenn gondolunk.” Hivatásuk egyetemes: nemcsak “a természet tolmácsai,” “a szív titkos érzéseinek” kimondói ők, de “az Úr égő csipkebokra” is, “jelentve általunk magát.” Ő most az is, “akit hív az égi szózat,” aki költő utódainak a “még följebbet” jelöli iránynak, mert: “ha ő a felhők közt járt magasan, Te a fényes napig repülj.” Nyilván: az egyetemes magyar (testi-lelki-szellemi) élet szabadságának napja! Oly életé, melynek (mint Tompában is) az örök élet hite nyitja végtelen távlatait! Személyes becsvágy nem fűti. A “zászlónak (a nemzet költészetének) örömest leszek egy közlegénye.” Falusi pap (Bején, Keleméren, Hanván összesen 21 évig), de őt mégis “csak félig lehet népköltőnek mondani.” A szegény csizmadia és a volt cselédlány fia nem is osztályöntudatos:” én is a nép embere vagyok ...”, de úgy, hogy “ennek növelésére, fölvilágositására és boldogítására esküdtem föl.” Kollégái irígyei: nem fogadják barátságukba, és talán ez is kiemeli őt az elfalusiasodás korlátoltságaiból és csak annál közelebb költő-barátaihoz, akik-mint ő is-falusi életben-népben: ennek lelki kincseit szeretik-találják ihlető erőnek is, költőiségük zavartalanszabadabb megnyilatkozásának... Utolsó éveiben márcsak félhalott. Hanván halt meg 1868-ban.
