Magyar Egyház, 1968 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ HÁLAADÁS I. Sámuel 6:13 Amikor a filiszteusok döntő csapást mértek az izraelitákra, s a megmaradottakat elüldözték, olyan nagy volt a menekülők fejvesztettsége, hogy még a frigyládát is otthagyták az ellenség kezében. A filiszteusok azt hitték, hogy nemcsak az izraelitákat verték meg, hanem magát az Istent is legyőzték. Keservesen kellett azonban megtapasztalniuk, hogy nem ez a helyzet. Járvány, csapások, nyomorúság, halál kísérte a frigyládát, amíg végre is elhatározták a filiszteusok, hogy visszaküldik a legyőzött izraelitáknak, hogy így megszabaduljanak a frigyláda birtoklásával járó kellemetlenségektől. Amint a szekérre tett frigyláda közeledett a völgyben munkálkodó izraelitákhoz, azok abbahagyták a munkát, felemelték tekintetüket, szívüket öröm járta át és hálát adtak. S járt a hír szájról szájra, s a hálás szívből megzendült a dicséret. Mégis valami, valahol nem volt rendben. Az öröm bánattá vált, hálaadás elégedetlenséggé. A frigyládát hozó szekér Joshua mezején állott meg. Az aratók körülvették nagy örömmel s hálát adtak az Urnák. A szokások szerint áldozatot is mutattak be. S ekkor történt a baj. A munkások között akadtak olyanok is, akik látták a frigyládát, de nem örvendtek visszatértén. Isten jelenlétének a szimbóluma nem jelentett számukra semmit. Nem volt idejük arra, hogy hálát adjanak. Fontosabb volt számukra a maguk munkájának a befejezése. Holnapra eső is lehet — úgy gondolták, nem vesztegethetik a drága időt hálaadásra. Joshua mezején egy rögtönzött oltárt is emeltek a frigyláda tiszteletére. Ekkor követték el a második hibát. Az emberek, akik feltették a frigyládát, nem hálaadást és tiszteletteljes áhítatot éreztek a szivükben, hanem kíváncsiságot: felnyitották a láda tetejét és belenéztek. Isten halállal sújtotta őket. A frigyládát tovább vitték s csak 20 év múlva Dávid viszi vissza méltó helyére, Jeruzsálembe. Az áldás helyett, hálaadás alkalmából átok szállott azokra, akik nem ismerték fel az adott alkalom lehetőségét és nem megfelelően, Istenhez méltóan éltek vele. Hálaadás idején tartsunk önvizsgálatot, nézzünk vissza a múltba és ugyanakkor igyekezzünk meglátni a jelen Isten által adott alkalmait és tekintsünk előre a jövőbe bizakodóan és reménykedve. Hogyan mutatjuk ki Isten iránti hálánkat? Elfogadjuk Tőle a jót, az örömet, sikert, egészséget, élettársat, boldogságot, mint ami természetes és magától értetődő. Talán egy felületes “köszönöm TJram”-mal hálát is adunk az elvett és élvezett jókért. De vájjon ez hálaadás? A rosszat, szomorúságot, sikertelenséget, betegséget, boldogtalanságot már nem óhajtjuk elfogadni, nem látjuk he, hogy azzal is célja van az Istennek a mi életünkben. Jób akkor is hű tudott maradni az Úrhoz, hitt benne, hálát tudott adni, mikor mindene elveszett. Isten elgondolásait az ember megpróbálja magyarázni —• de teljesen megérteni sohasem tudja. Háláját is nagyon furcsán tudja kimutatni, ha ez egyáltalán eszébe jut. Vájjon melyik csoportba tartozunk mi s melyikbe tartozom én? Nem érek rá hálát adni, mert sokkal fontosabb dolgom van, amit be kell fejeznem ma, most. És az is gyakran előfordul, hogy nem Istenhez méltóan fejezem ki a hálát. Az önvizsgálat első lépése döbbentsen rá arra, hogy VAN okom a hálára. Mindent Istentől kaptam és kapok: az erőt a mindennapi élet feladataihoz, tehetséget a nehézségek leküzdésére és akadályok legyőzésére, a lelki erőt a megpróbáltatások elviselésére, az örömet, amely az életemet derűsebbé teszi, a bánatot, hogy az örömet értékelni tudjam, a családi kört, hogy ne legyek egyedül, a mindennapi kenyeret, az ajándékokat amivel alkalmakként meglepnek, hogy felébressze a hála érzését bennem, egyegy megértő szót, egy életre örömben és bánatban szívemmel együtt dobbanó szívet. S milyen az én magatartásom mindezért? Amikor barátaink, ismerőseink megajándékoznak valamivel, legalább egy köszönő kártyát szoktunk küldeni. Az emberek felé a formaságokat gondosan igyekszünk megtartani, de igen keveset törődünk azzal, hogy mit mond rólunk és nekünk az Űr magatartásunkkal kapcsolatosan. Nem a hála, hanem a hálátlanság gyermekeivé lettünk. Mindent elfogadunk az Isten kezéből s utána hátat fordítunk neki, ahelyett hogy hálát adnánk. A zsoltáríró azért magasztalta az Urat, mert meglátta a saját életében, hogy örökkévaló az Űr kegyelme. Az Űr türelmesen vár és ismét és ismét kegyelmének újabb ajándékaival áld meg. Vár minket, mint tékozló fiút az atyja, hogy egyszer majd visszatérünk háláadással, hiszen ő válogatás nélkül minden bűnösért, én érettem is a legdrágábbat sem kímélte: saját Fiát adta, hogy megváltson. Ha ráeszméltem a magam hálátlan voltára, mi legyen a következő lépés? Isten nem vár valami különöset, valami világrengetőt vagy szokatlan szenzációt. Ő nincs reászorulva a mi hálánkra. Mi nem teszünk Neki szívességet, ha megköszönjük jóságát. Egyet vár azonban tőled és tőlem is, hogy önként adjam oda az életemet Neki. Nem az életem egy részét, egy kis töredékét, hanem az egészet. De ehhez alázat és bűnbánat szükséges. Mi pedig az alázat helyett farizeusi gőggel próbáljuk meg Isten előtt felsorolni, hogy mennyi jót tettünk viszonzásul az ö jóságáért. Alázat nélkül a hálánk dicsekedéssé és öndicséretté fajul. Ha már ott tartunk, hogy a bűnbocsánat, az újra fiúváfogadtatás reménye és hite hálára indít, akkor ne halogassuk annak idejét. MA MÉG VAN IDŐNK HÁLÁT ADNI. Kegyelmi időt adott az Űr. Ne szégyellünk hálásak lenni. Sokan azért nem mernek hálát mutatni, mert azt hiszik, hogy azzal lekicsinyítik magukat. Milyen tévedés! Aki önmagát meg tudja alázni, felmagasztaltatik. Hálaadásunkban ne legyünk önzők. Ne azt várjuk, hogy hátha többet kaphatnánk, hanem legyünk hálásak azért, amit és ahogy az Űrtől kaptuk. S ne önmagunkban legyünk hálásak. Juttassuk kifejezésre szívünk háláját. Cselekedet által fejezzük ki Isten iránti hálánkat. A filiszteusok nem látták meg a frigyládában Isten jelenlétének szimbólumát. Sokszor mi is olyan kétségbeejtően vakok vagyunk, hogy Isten jelenlétét észrevegyük. Az izraeliták, a választott nép fiai között is voltak, akik nem törődtek a frigyládával. Számos alkalommal mi is könnyelmű nemtörődömséggel szalasztjuk el az alkalmakat, amikor Isten közel jár hozzánk. Aztán akadtak olyanok, akik emberi kiváncsiskodással közeledtek az Űrhoz. Mi is néha kíváncsian közeledünk, az alázat és istenfélelem hiányzik szívünkből. Az Űr kegyelme örrökkévaló, gyermekségünktől fogva Ö hordoz és vezet. Legalább próbálnánk meg a háládatosság utján való járást, nem holnap vagy egy később megválasztandó időpontban, hanem még most, még ma, amig nem késő. Király Zoltán
