Magyar Egyház, 1968 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1968-08-01 / 8-9. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 Az ősi kuruc vár árnyékában, Munkácson születeti 1900 február 12-én. A debreceni református kollégium teológusa volt az első világháború után. Ott jegyezte el magát egy életre a magyar református Ilit fanatikus harcosának. Iskolájának jeles diákjaként kiiföldi ösztöndíjat kapott és egy évig a franciaországi Montpellier teológiai fakultásán tanult. Azután visszatért a megszállott szülőföldre, vállalta az üldözött és elnyomott magyar kisebbség sorsát a Felvidéken. Jóllehet segédlelkész volt, a csehszlovák kormány ezzel nem törődött és hesorozták a csehszlovák hadseregbe. Magyar nemzeti érzése itt is csak acélosabb erejűvé vált. Leszerelés után rozsnyóí lelkész lett, majd itt is zaklatták magyar hitéért és így fogadta el a Független Amerikai Magyar Református Egyház meghívását, hogy 1929-ben a fairporti gyülekezet lelkipásztora legyen. Huszonhat hónapos első amerikai szolgálata után visszatért származása földjére, hogy újból, mint lelkész szolgáljon a felvidéki magyar kisebbség között. Ismét zaklatás és bebörtönzés fenyegette. 1934 októberében jött vissza Amerikába, ahol New Yorkban lett lelkipásztor a 11-ik utcai Független Egyházban és vasárnap délutánonként beszolgálta a Cliffside-i egyházat is. Majdnem három évtizeden keresztül new yorki lelkész volt. Tagadhatatlan érdemei vannak abban, hogy megmentette az elárverezéstől templomát, megőrizte népét és kitartott a legnehezebb időkben is. A nagyváros rendkívül nehéz lelkipásztori szolgálatában a magyarság ügyének fanatikus harcosa volt. Tisztelettel kell emlékeznünk életének nagy küzdelmeire. Része volt abban és történelmi érdeme az, bogy mikor az új idők nagy lehetősége elérkezett szeretett egyháza számára, készséggel keresztülvitte a new yorki két magyar egyház egyesülésének magasztos ügyét gyülekezetében és a new yorki 11-ik utcai gyülekezet vagyona, de népe is teljességgel és boldogabb jövő reménységével beleépülhetett a megvalósult nagy New Yorki Független Magyar Református Egyházba. Az egyesülés után néhány évig társlelkész volt az egyesült gyülekezetben, majd 1964 őszétől a Yonkersi Magyar Presbiteriánus Egyház lelkipásztora volt egészen haláláig. Hitében a felsőtiszavidék kegyességét képviselte. Azt a kegyességet, amelyet Pálóczi Czinke István liturgiája és zsoltárai jellemeznek legjobban. Ez a kegyesség és ez a hit él tovább a megvalósult, nagy new yorki magyar református egyháziján, volt presbitereinek, egyháztagjainak szívében és szolgálatában. Ladányi Zsigmond nem halt meg, mert szolgálatának magvetése erős és áldott gyümölccsé lett és az az ügy, amelynek szolgálatára ő egy életre magát elkötelezte, diadalmasan él és erősödik. Hűséges tagja volt az Amerikai Magyar Református Egyesületnek. Több konvención osztályának delegátusa volt. Évtizedeken keresztül egyházmegyéje képviseletében tagja volt a Bethlen Otthon igazgatóságának is. A hűséges, rendíthetetlen magyar harcos és kegyes lelkipásztor emléke örökké élni fog az amerikai magyar reformátusság történetében. Mi pedig vigasztaljuk egymást azzal, hogy a hűséges szolgál, a megfáradt pásztort úgy hívta haza az Ő Ura: “Jól vagyon hű szolgám, kevesen voltál bű, többre bízlak ezután, jer be a te Uradnak örömébe . . Béky Zjoltán ☆ • Ladányi Zsigmond temetése július 12-én volt New Yorkban. Igehirdetők Ábrahám Desző püspök és Kecskeméthy József passaici lelkipásztor voltak. Búcsúztatót Dr. Béky Zoltán, az Amerikai Magyar Református Egyesület elnöke és György Árpád, a Kálvin Egyházkerület alelnöke mondottak. Az előző esti áhítaton Egry László egyházmegyei elnök és Dr. Harsányi András esperes hirdettek igét. A szent szolgálatok többi részeit a két alkalommal Csordás Gábor esperes, Dr. Baksa Csaba, Hunyady László, Rásky József és Vitéz Ferenc lelkipásztorok végezték. Mohácsy Endre: Az ABC Béres voltam Stajerosszágban s azért íihítozlam a nyarat, mert hegyi tanyánk elötérségét szőnyegbársonyos rét borította, ezen túl meg, a házzal átellenben sűrű fenyves hívogatott a dombra. No, ott fogok én az árnyékba belehasalva verseket írni üres óráimban gondoltam én—miként hajdan végvári jó vitézünk Balassa Bálint, ki írta is azt, hogy ő maga “fűben fektében” verselt, a régi lovagi világban. Persze nem önmagámról jutott eszembe költőnk, kiről csakúgy énmagunknak szabad elsuttognunk, hogy a 16. század Európájának is legnagyobb költője volt, nehogy megint a nemzeti sovénség bilyogját érdemeljük. Azt is csak úgy rejtegetve szabad még elgondolnunk-idéznünk is, hogy ő Magyarországot még “jó Magyarország”-nak is merészelte szólóngatni, mivelhogy ez “keresztyénségnek pajzsát” viselte. Hebbel u. i. ezt írta: Ha a magyarok Európát védték, magukat védték. Amiből nyilván az következik, hogy a többiek-mások mindég is másokat védtek. Ami olyanformán persze igaz is, hogy az effajta védelmekből mi mindég kimaradtunk. De arról is felidéződött nekem Balassa szelleme, hogy lakóházunk valaha lovagvár volt, amiről viszont máig is tanúskodnak a métervastag sziklás falak, valamint a pompás lelátás a völgyi útra, hóimét azonban fölfelé, mifelénk még a kéményt sem lehetett kifürkészni. . . .
