Magyar Egyház, 1967 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1967-06-01 / 6-7. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 világitó oszlopul sötétségben járóknak, s reménységül halálra rémülteknek. Mi nyugatiak ámulva figyeltük ezt a történelmi zsinatot és a lét peremén lévő egyháznak hitvallását egy atheista világban. Ott egy egész más világ van, mint a mi világunk, és kicsordul a szivünk Isten előtt, hogy az egyház él, bizonyságot tesz, hirdeti az evangéliumot és szolgálja a szeretet szolgálatát magyar emberek között. A zsinati gyűlésre a kormány Dr. Trautmann Rezső építésügyi minisztert küldte ki, aki a magyar református egyház 400 éves szolgálatát kormánya nevében megbecsüléssel értékelte és köszönte. Beszéde a jelenlévőknek, — nekem is — nagyon tetszett. A külföldi egyházak sok képviselője üdvözölte a jubiláló egyházat. A Nagytemplom szószékéről György Árpád a Kálvin Egyházkerület és Krisztus Egyesült Egyháza nevében kijelentette, hogy “mi még mindig keressük a lelki és szervezeti egység megvalósításának útját.” Az utolsó szónok a jubileumi zsinati ülésen az Amerikai Magyar Református Egyház püspöke volt, aki gyermeki szeretetét mondotta el a lelki édesanyának. Mielőtt a 400 évnek bronzkapui dübörögve bezárultak volna, az utolsó fény egy amerikai magyar református lelkész arcára vetődött. így tartozik bele a 400 évbe az Amerikai Magyar Református Egyház történelme is. * Miskolc. A zsinatról Rákosi Sándor vitt püspöki hajlékába, kedves otthonába. Ráski püspök felvidéki volt, pataki diák volt, jóbarátság fűz hozzá. Ö pásztorolja azt a népet, amelyből amerikai magyar reformátusságunk nagy része származott. Vendégszeretete, kedvessége megható volt, otthon éreztem magamat házában, gyülekezetében. Az ő Kossuth-utcai templomában prédikáltam, ahol lelkipásztornak szenteltek fel. A zsúfolásig megtelt nagy templomban rengeteg ismerős arc hallgatta igehirdetésemet egy kihívó textusról. Magunk életéről, amerikai életről számoltam be s elmondottam, hogy milyen kincset hoztunk mi el tőlük Amerikába. A következő vasárnap Alsószuhán, gyermekkorom falujában hirdettem az Igét. A püspök vonakodott oda elereszteni, s amikor okát kérdeztem, azt mondotta, hogy nem akarja, hogy én szégyenben maradjak, és ő is szégyelje magát, mert üres lesz a templom. De az alsószuhaiak az egész környék népével ott voltak a templomban, igen régen volt olyan tömeg benne.Azon a szószéken, ahol először állottam meg az én Istenem előtt, bizony eltört mécsesem. Felkerestem Patakot, Bodrogoroszit és Lácát. Megőszült barátaimmal iddéztük a régi időket, és gyönyörködtünk gyülekezeteik életében. A zsinati ülésen kívül a legnagyobb élményem volt mátraházi papi értekezlet. Ráski püspök vendége voltam ott is, s a fele tiszáninneni papság, diáktársaim, barátaim voltak. Fodor Lojzi, miskolci pap a lelkészi énekkart összeszedte, énekelte régi idők énekeit és dalait, amig nekem csendesen pergett a könnyem. Kulcsár Feri, a kerület regőse “e-betüs” versével köszöntött. Hivő, imádkozó, nagyon komoly lelkipásztorok voltak ott, akik Krisztusunkat nem kenyérért, nem kényelemért, hanem hivatásból szolgálják. Azt a református egyházat, amelyiknek ilyen papjai vannak, nem kell félteni. Vállalnak mindent Krisztusért, s alázatosan fogadják el sorsukat Isten kezéből. Megszégyenültem roppant hitünk és Krisztus iránti engedelmességük előtt. Szegénységben élnek, de mindannyian megszereznek egy jó külföldi könyvet és tanulnak. Hazai utamnak utolsó ajándéka az volt, hogy felkerestem az én nagyon szeretett és mélységesen tisztelt Dr. Ravasz László püspök uramat. Jó egészségben találtam, éppen az újszövetségi fordítást nézegette, s a bibliafordításról beszélgetve elismerte, hogy “jól dolgoznak ezek a mai emberek.” Ismeri amerikai életünket, atyai jóváhagyását megkaptam eddigi szolgálatomra, gyermeki szeretettel hagytam ott, s imádkozom azért, hogy sokáig tartsa a mi szent öregünket. A harmadik vasárnap már hazafelé indultam. Az utón azon gondolkoztam, hogy meglátom-e még egyszer ezt a drága földet? Különös érzéssel búcsúztam Budapesttől, a Dunától, attól a drága földtől, ahol őseink pihennek. Gazdagon jöttem haza: azzal a szeretettel, amivel húsz nap alatt olyan sokan megajándékoztak. Mohácsy Endre: SZIK Nagykunsági sziken kerékagyig a szekér. Járom nyikog, szekérderék reccsen. Magositó vendégoldali deszka pattanásig feszülve görbéd. Őszvégi nap még ott bágyaszkozik szekér tetőzetén: sárgapiros tengircsövek elterülközö halmazatján. Nagyvillás szarvú fehér ökör, kormosnyakas magyar ökör, hatos fogatásban, tempós fújással merül alá-fel az uttalan szik-iszap ragacsában. Roppant súly ereje tapodja, gyúrja, ússza a sziket . . . Bírni kell ezt, meg győzni: az egyszemsem esős nyári hévség hónapjaiban is; legelője sivár kopárját is; itt-otti sarját, fonnyadt poros kóróját szájjal, tekergösre nyújtózó nyelvvel rögből kinyálazva-tépázva is; tavaszi szántója kőkeményét is a barázdából folyvást kivágódó, fehér porfelhőben föltáncoló ekevasával is; őszi sártengerben alábukó ekeszafvát fölcibálón is .. . Szántóvető lépte is nehéz, nagy küszködés: ólomsulyosan is tántorgós, inakat, ideget szaggatás. Nincs itt szusszantások kapaszkodója, könnyebbítő lagymatagság pillanatja. Izmot, szabályozó vigyázó agyat emészt, emberét, jószágét: a szik! De nem a dacosságét. Nem az elbírást, a kibirást és a nagy lebirást. Néma, konok erő töri, gyúrja a kopár sziket, meg az agyagsziket: emberé, jószágé! Eggyé élődötten! És újra meg újra megtörtén, muszájból adja a magot: a szik. Szűkös keveset. Tengerit még kevesebbet. De tömött, keményszemes csövesen. Az erőt! A szüntelen ujuló, nagy lebirásokat. Akarásból tör az erő. Megéleszti még a holt sziket is. Őstenger nyomának maradt itt a szik: tenger pusztaságnak, sötét életgond hegyeket mozdító izmok próbájának . . . * Lajos bácsi aratásba megyen, faluból messzi tanyára. Görbetegorru, ormótlan nagycsizmája túrja az országutszéle porát, rárákoppanva a kövecses részre. Megcsörren a kisbogrács a nagy zsáktarisznyában. Van még benne jókora tábla fehér szalonna, majd arasznyi vastag. Meg kenyér, nagy kerékforma, tarisznyábavalónak sütve, kétheti tartósságra, pirításra szelhetönek is. Alatta meg ott lapul fehér zacskóban a szárított tészta: a lebbencs . . . Lajos bácsi ismeretes, nevezetes személy, még a temérdeksok nagykunsági Lajosok között is. Főleg testi terjedelme miatt: lévén ö nagykövér, afféle tohonya, nehézmozdulásu. De csak a faluban otthon, téli tétlenség nyújtózkodás előrepihenésében: legyen mit lefogyasztani az aratásban. Mert a kaszálás Lajos bácsiról csontbőrig leolvasztja téli hizlalódása zsírját. Félfalu is számontartja s kacagja is: amikorra Lajos bácsi huszadik kilóját is lefogyatkozta maga testéről, hát éppen akkor vége is az
