Magyar Egyház, 1967 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1967-04-01 / 4-5. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ HALOTTAINK Kodály Zoltán Meghalt a nagy magyar mester. Testét a Farkasréti temető egy csendes sírja őrzi, emlékét pedig életműve, a történelem és tanítványainak hálás szeretete. Megírni élettörténetét? Akármelyik zenei lexikonban megtalálhatja, aki kiváncsi rá. Méltatni? Ahhoz kötetek kellenének. Bizonyítani emberi és művészi nagyságát? Szerzői, irodalmi, tudományos, népzenei és zenepedagógiai munkássága és annak eredményei ékesebb bizonyítékok minden emberi szónál. Igazi nagyságát nem is ez, hanem majd a következő nemzedék fogja felmérni. A zseni mindig megelőzi korát. De amennyit ma látunk belőle, már az is mérhetetlen. Egyike vagyok azoknak a szerencsésekne, akik elmondhatják, hogy Kodály tanítványai voltak. Éppen húsz esztendeje, hogy a budapesti Zeneakadémián a népzene óráira jártam. A kisteremben tartotta óráit. Mivel a népzene minden tanszakon kötelező tárgy volt, a kisterem meg is telt, ha mindenki ott volt. Néha azonban sok volt a hiányzó. Egy ilyen alkalommal történt a következő eset. Kodály névsort olvasott és minden hiányzónál egy hang a tömegből bemondott valamit. — Balogh . . . fája a foga; Bencze . .. gyomorhurutja van; Kerekes ... tiiszős mandulagyulladása van; Laczkó . . . kötőhártyagyulladása van; Melis ... homloküreggyulladása van. Mire Kodály a hang felé fordulva megjegyezte: Maga orvos? Egyik órán azt magyarázta, mi a külömbség a fuga tonális és reális belépése között. A társaság nem figyelt. A mellettem ülő lány is a kalapomba tette a gombolyagját és kötött. Én véletlenül figyeltem, mert érdekes volt a dolog. A következő órán faggatta az osztályt, ki foglalná össze a fugáról tanultakat? Nem jelentkezett senki. A helyzet kezdett kinossák válni. Szomszédom oldalba bökött: Álljon fel, maga figyelt! Felálltam. — Mondjon egy példát! — Eszembe jutott Bach egyik fugája, amit ugyan sohase játszottam, de ismertem. Tört akkordos, gyors, ugrálós téma. — Szolmizálja le és magyarázza meg. — Mire befejeztem a magyarázatot, csak annyit mondott: Na, ez a mondat is a feje tetején áll; kezdje elölről! Mire befejeztem, tiszta viz volt az ingem. Sohase hittem volna, hogy ilyen nehéz magyarul beszélni Kodály jelenlétében ! A népzene vizsgán azt kérdezte az egyik énekestől: Mi a magyar népdal prozódiai követelménye? A fiú helyesen felelt. Következő kérdés: Tud-e olyan népdalt, melyben a dallam és a szöveg ritmusa eltérő? Tudott, el is énekelte szépen. — Magyarázza meg, miért van ez igy? — Szegény kollégánk gondolkodott, gondolkodott, sóhajtozott, vakaródzott, verejtékezett, bosszúsan csattintgatta az ujját, de hiába. — Tudtam, tanár ur kérem, de nem jut eszembe! Mire ő: Jaj de kár, mert ezt se én nem tudom, de Bartók sem tudta! Hagyta kínlódni 32 percig. Néztem az órámat, mert mögötte ültem és a következő vizsgázó én voltam. Kegyelettel őrzöm Kodály aláírását zeneakadémiai indexemben egy szerény “jeles” mögött. Feleségem szokta mondani, hogy Finnországot Nurmi futotta rá Európa térképére. Azt mondhatnám, hogy Magyarországot Bartókkal együtt Kodály énekelte bele a zenetörténetbe. A közte és Bartók között lévő külömbségről ő maga szólt egyszer igy: Én nem voltam olyan kiváncsi, mint Bartók. Melyikük nagyobb? Nehéz megmondani. Olyan magasságokban, melyekben ők jártak, még a sasok se szállnak, Kodály elment és most már messze jár. Hosszú haját lengeti a szél. Ott, ahol a jelenvalóság végződik és az örökkévalóság kezdődik, Bach most rámosolyog, Mozart a kezét nyújtja, Beethoven maga mellé ülteti és Bartók megöleli. Te pedig barátom, állj meg egy percre a nagy mester emléke előtt és vedd le a kalapodat. P app Ákos Buthi Sándor Május 21-én lesz egy éve, hogy Buthi Sándor, a nagyváradi Református Egyházkerület püspöke és nagyváradújvárosi lelkipásztor kedves vendégem volt. Május 23-án előadást tartott a romániai Református Egyház életéről lelkészértekezletünkön. Egy erdélyi magyar ötvös remekét hozta ajándékba egyházunknak, mint az erdélyi reformátusok ajándékát. Ennek a testvéri szeretetnek kedves szimbóluma ott van ligonieri múzeumunkban, hogy minden amerikai magyar reformátusé legyen. Két napig volt vendégem és nagyon megszerettem ezt a tiszta lelkű szolgatársamat. Végtelen kedvességével, szerénységével mindenkit megnyert. Népemnek nagyon tetszett ez az őszhaju, de fiatal arcú püspök. Egyik értelmes hívem azt mondotta, hogy az volt az érzése, amikor Buthi Sándorral beszélt, mintha már sokszor találkozott volna vele. Úgy van, mert szerénységében, tiszta nézésében és fajtája iránt való szeretetében, kedvességében kiábrázolta azt a magyar református lelkipásztort, akit mindannyian szeretünk. Amikor népemnek bejelentettem halálát, mindenkit megdöbbentett a szomorú hir. Nem lehetett hinni, hogy akiről sugárzott az élet és a fajtája szeretete, már nem él. Március 15-én püspöklátogatásra indult. Egy hídon összeütközött egy szembejövő teherautóval s azonnal szörnyethalt a vele lévő soffőrrel együtt. Van valami elgondolkoztató döbbenetes halálában. Isten hazahívja magyar Illését fiatalon, munkája közepéből, tüzes szekéren, valamelyik erdélyi folyó, vagy patak hídja közepén, a másik partot már nem érhette el. Lenn futott a patak, vagy folyó és vitte a belehullott könnyeket, talán vérét is a feledés tengerébe, ahonnan a felhők újból áldásként ráhullatják szomjas földekre. Én, aki kisebbségi életben szolgáltam, nagyon megértettem őt. Szeretetem gondolatban sokszor megsimogatta és imádkoztam érte. Embert próbáló időben szolgált, hűen szolgált. Hivő, alázatos és nagyon szeretetreméltó ember volt. Az otthoni egyházi férfiak szolgálatára nagyon sokféleképen lehet nézni. Lehet igy is nézni: Ha helyében volnék, mit tennék én, hogyan tudnék többet szolgálni népemnek? Vállalnám-e én a két végén meggyujtott gyertya szerepét? Szolgálni úgy, hogy idegeneknek nem mutatni, hogy a szivem a fajtámért majd megszakad. Szolgálni úgy, hogy népemnek nem mondhatom meg, hogy amikor másokkal parolázok, egyedül csak ő reájuk gondolok. Nehéz ott szolgálni, ahol csak Isten tudja, hogy mennyi hűség van a szivünkben s éppen erről kell legjobban hallgatni, hogy tovább szolgálhassunk. Még Buthi Sándort megsiratjuk, kérjük Istent, hogy ott lévő véreinknek adjon olyan vezetőket, akik viselik a keresztet hangtalanul, amig a szivük utolsót dobban. Az Amerikai Magyar Református Egyház nevében őszinte szerető együttérzésünket küldjük megszomorodott családjának s a nagyváradi Egyházkerületnek. Nem tudjuk, hogy Isten miért hivta haza ilyen fiatalon Nagyvárad püspökét, de azt “tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, mindenek javukra vannak.” Ez legyen mindannyiunk vigasztalása! —N.L.
