Magyar Egyház, 1967 (46. évfolyam, 1-12. szám)

1967-10-01 / 10. szám

MAGYAR EGYHÁZ

3

NAGY LAJOS:

HITÜNK SZOLGÁLATA

Ahol én felnőttem, a kis faluk tornyain csillag volt. Fehér holló számba mentek a keresztes templomok. Református falvainkban római katolikus testvéreink békességben, szeretetben éltek együtt a kálvinista magyarokkal. Ha halottjuk volt, harangjaink ingyen kondultak meg, egyházi temetőinket kérés nélkül ajánlottuk fel számukra. Sohasem emlékszem arra, hogy felekezeti gyűlölködés lett volna falvainkban. Öreg “alma mater”-emben, a hires pataki kollégiumban, sohasem bántottuk egymás vallását, tanáraink és mink is az emberséget és tudást becsültük egymásban. Régi kálvinista jótevők alapítványaiból katolikusok, zsidók és más vallásuak megkapták a maguk részét, ha jó tanulók voltak. Tizenkét év alatt sohasem láttam, hogy valakit mellőztek volna azért, mert nem volt református. Ott segédlelkészkedtem, ahol a hecckáplánokat nem tűrték, s ha valamelyik káplán elszólta magát, Juhász esperes ur, vagy Peyer püspöki helynök ur azonnal elhelyezte őket. A magunk vallását szerettük, a másokét megbecsültük.

Ezeket azért Írtam le, hogy a későbbi félreértéseket elkerüljem. Ökumenikus korban élünk, amikor mindenki a keresztyénség összefogásáról, sőt a keresztyén egyházak egyesítéséről beszél. Egy ilyen ökumenikus gyűlés alkalmával voltam a baltimorei érsek vendége, ahol több római katolikus püspökkel megismerkedtem, s próbáltam velük megszerettetni a magyarságot. Büszkén irom, hogy a south carolinai püspök rajtam és Dr. Harsányin keresztül nagyon szereti a magyarságot. Valóban egy nagyon megváltozott világban élünk, hol a keresztyénség érzi, hogy a világhódító ateista hitetlenség és szekularizmus ellen csak egy védekezés van: a testvéri összefogás. Az aztán mosolyra derítő, ki hogyan képzeli el ezt az összefogást. Voltak, akik feltették számomra a kérdést: igaz-e az, hogy most már mind római katolikusok leszünk, s a pápa nekünk is fog parancsolni? Némelyik öntudatosabb ismerősöm az ökumenitást úgy képzeli, hogy most már a római katolikusok is protestánsok lesznek, a papok megnősülhetnek és az Úrvacsorát mindenütt két szin alatt osszák ki. Most már igazán nincs semmi értelme annak, hogy a lelkészek a megszületendő gyermekekért harcoljanak s legjobb, ha az esketést a két pap együtt végzi el. Volt olyan kérdés is, amelyik kétségbe vonta a létezési jogunkat az ökumenitás idején. “Minek tovább függetlenkedni, mikor úgy is egy vallás és egy egyház lesz?”

Ebben a hónapban ünnepeljük a reformáció 450 éves évfordulóját; otthon, Debrecenben, s itt Princetonban és Pittsburghban ünnepeltük a magyarországi református egyház 400 éves évfordulóját. Van-e értelme ezeknek az ünnepléseknek, amikor a 20. század utolsó évtizedeiben a keresztyénség úgy akarja magát átmenteni, hogy a múltat feledve egy ességet keres? Tudjuk azt, hogy az emberi bűnök miatt széttöredezett földi egyház egységét csak maga a Szent Lélek Isten állíthatja helyre. Krisztus maga hozza el földi egyháza egységét, de ez nem ment fel bennünket az alól a felelősség alól, hogy ezért az egységért imádkoznunk és dolgoznunk kell.

Az egységet legjobban úgy munkálom, ha helyi egyházamban hűséges vagyok Krisztusomhoz és teljesítem az Ő akaratát. Nem ökumenikus lélek az, aki úgy akarja munkálni a keresztyén egységet, hogy a maga egyházát cserbenhagyja, nem szolgál semmit sem az ökumenitás ügyének az, aki a maga hitvallását megtagadja és keresztyénségét elszínteleníti. Nincs általános keresztyénség, de

van római katolikus, református, luteránus, görög katolikus, stb. keresztyénség.

Mi protestánsok vagyunk, akik különös hálával magasztaljuk az Istent azért, hogy “megdorgáltak és megostorozottak” vagyunk (Zsid. 12:6), akiknek Isten egy véres, de dicső történelmen keresztül mutatta meg, hogy szeret és fiává fogadott minket. Köszönjük Néki gályarab és földönfutóvá lett őseinket, akik megszentelt hitéből még ma is élünk. Atyáinkkal együtt mi is bizonyságot teszünk arról, hogy Isten kegyelméből a Krisztus Jézusba vetett hit által igazulunk meg, hogy Ő a mi Megváltónk, Szószólónk és Közbenjárónk. Valljuk, hogy Isten szeretete hivott el bennünket az anyaszentegyházba és a teljes Szentirást, az Ő Igéjét életünk szabályozójául, törvénykönyvéül és vigasztalásul adta. Valljuk, hogy sem ember, sem intézmény Istennel nem rendelkezik, Isten Ur, Akinek mi engedelmességgel tartozunk. Református keresztyének vagyunk, amit kiválasztásnak és Isten ajándékának tekintünk. Valljuk, hogy Isten üdvösségünket eleve elrendelte végtelen kegyelméből. Magunkat eszköznek tekintjük Isten kezében, s a nekünk adott kegyeimért egy egész életen át hálaadással dicsőítjük Istent. Isten dicsőségére élünk és mindent az Ő dicsőségére cselekszünk.

Tudjuk azt, hogy Isten kiválasztó szeretetének müve az is, hogy Amerikai Magyar Református Egyházunkba elhívott minket és Isten iránti engedelmességünket azzal mutatjuk meg legjobban, hogy hűek leszünk egyházunk Urához s életünket, imádságainkat, hálánkat beleépítjük az Ö egyházába. Öntudatos református hitünket, amit atyáinktól kaptunk, átadjuk gyermekeinknek. Minél jobban szeretem magyar református hitemet, annál inkább meg tudom érteni másvallásu testvéreimet, s az ő hitüket is megbecsülöm, soha másokat az ő hitükben meg nem bántok, de a magam hitét senki kedvéért, sem haszonért, sem előnyért, sem fenyegetésért fel nem adom. A reformáció 450 éves évfordulóján akkor ünnepiünk leghelyesebben, amikor még nagyobb hűséggel ragaszkodunk egyházunkhoz, még hivebben követjük Megváltó Urunkat, s Róla vallást teszünk alkalmas és alkatmatlan időben. Luthernek elmondhatatlan érdeme az, hogy elmondta a világnak kicsoda az Isten, milyen nagy az emberi bűn, s bűneinkből csak Isten szabadit meg a Krisztus áldozatáért.

Amig a reformáció ünnepén a magunk hitét megvalljuk, ugyanakkor megbecsüléssel nézünk másvallásu testvéreink felé. Megértésüket, szeretetüket, szeretettel, megértései tetézzük, minden Istennek tetsző keresztyén és magyar ügyben együtt munkálkodunk, testvéri kézre testvéri kezet nyújtunk. Az életünkbe illetlenül beavatkozókat viszont visszautasítjuk. Nincs semmi közösségünk azokkal, akik minket magyarságra akarnak tanítani, mert a mi őseink mindig ott voltak, ahol a magyar szabadságért és függetlenségért kellett küzdeni. Mi illetéktelenül sohasem avatkoztunk más felekezetek dolgába, s ezért minden amerikai magyar református nevében visszautasítjuk azt a durva támadást, amely “valláserkölcsi alapon állva” próbál életünkbe beavatkozni és megdöbbentően tesz bizonyságot arról, hogy semmi fogalma sincs sem a vallásról, sem az erkölcsről. Sok mindent hajlandók vagyunk elfedezni az ökumenikus egységért és az emigrációban élő magyar felekezetek békéjéért, de azt senkinek sem vagyunk hajlandók eltűrni, hogy az életünkbe avatkozzanak, s rólunk valótlanságot Írjanak. A felekezeti békesség csak úgy állhat fenn, ha ezt a békességet mindkét oldalról tisztelik.

Sir Bemard Lowell, a brit rádiócsillagászati intézet vezetője: “Alapjában véve mindig csak ez a két kérdés foglalkoztatja az emberiséget: hogyan kezdődött minden és hogyan fog minden végződni?”