Magyar Egyház, 1966 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1966-08-01 / 8-9. szám
2 MAGYAR EGYHÁZ VÁGYAKOZÁS AZ UR HÁZA UTÁN Textus: Zsolt. 84:1—13. 1. Ez a zsoltár egy zarándokének. Ezeket a zsoltárokat az ünnepre induló sokaság énekelte. Hangulatukat a templom, az oltár és a szent város iránti vágyakozás határozza meg. A 11. vers szerint a szerző laikus, aki csak templom udvarába léphetett be. Ezért irigyli a papokat, akik állandóan Isten házában lakozhattak. Noha az eredeti szövegben is élő Istenről (3. v.) van szó, az uj bibliafordításban életem Istenéről beszél a fordító. A 6. verset: boldog az, akinek a te ösvényeid vannak szivében, úgy kell értelmezni, hogy boldog az, aki a zarándokúira el tudja magát határozni. 2. A zsoltár minden sora tele van ujjongó örömmel. Látszik, hogy az ének szerzője, útban a szent város felé, azokra az ajándékokra gondol, melyek öt az Ur közelében elkészítve várják. Ezért énekli: mily szerelmetesek a te hajlékaid, Seregeknek Ura. Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Urnák tornácai után. Támasszuk jel szivünkben mi is ezt a zarándokhangulatot. Ne elfásultan, hanem éhezvén és szomjuhozván keressük Istent, hogy ne üresen, hanem megszentelten térhessünk az Ur házából vissza. Ezt a zarándokot az Ur színe elé egy szent hiányérzet vonzotta. A szent templomtól nagyon távol lakott, valahol a széleken. Éveken át nem áldozhatott, nem hallott bizonyságtételt, nem vehetett részt a gyülekezet örömében, nem tölthette meg lelkét a hívők reménységével. Társtalan lélek volt, ezért emésztődött lelke az Urnák tornácai után. Egy nap Isten közelében többet ért neki, mint ezer nap máshol, egy korty a kegyelem borából neki nagyobb erőt adott, mint otthonának minden étele és itala. Elsősorban ezért kívánkozott lelke az élő Isten felé! Ezt a hiányérzetet ne fojtsuk el, ne dobjuk ki a szivünkből, mert Jézus tanítása szerint is csak azok a hívők gazdagodhatnak meg Isten színe előtt, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságoot. A zsoltárirót az Ur házába vonzotta a kegyelem gazdagsága is. Ö meglátta és megértette, hogy nap és paizs az Ur Isten, aki nem vonja meg a jót azoktól, akik ártatlanul élnek. Itt kell hangsúlyoznunk, hogy Isten jóságáról ő is ugyanazt tudja, mint a többiek. Ö is azt tudta, hogy a siralom völgyében életet teremt, a kietlenben forrást jakaszt, a veszedelemben oltalmat kínál, de ezt személyes tapasztalatból tudta. A vándoruton meglátta, hogy erőről erőre jutnak, akik az ő ösvényén járnak. Ő is a Kijelentés nyomán indult el, de volt szeme meglátni a Kijelentés igazságát, volt ereje megragadni a kegyelem gazdagságát. Példája arra tanít, hogy nagy fontosságot kell tulajdonítani a hitbeli látásnak. Mi a Kijelentésnek sokkal gazdagabb korszakában élünk, mint a zsoltáriró. Nekünk Jézus Krisztus tökéletesen megmutatta a mi Atyánk irántunk való szeretetét, és a Szentlélek meggyőző erővel hirdeti ma is a Krisztus áldozatából folyó kegyelem gazdagságát, de mindebből csak annyi lehet a miénk, amennyit hivő szívvel elfogadunk, amennyit áldást keresve megragadunk. A zsoltáriró, amidőn vándormadárként megérkezett Isten hajlékába, fészket rakott magának az Ur oltárainál. Imádkozás közben odasimult Isten védő szárnyai alá, bizalomra gerjedve megpihent az Atya kebelén. Tulajdonképpen ez a mi zárándokiásunk végső célja. Azért keressük Istent, hogy megbékélten és megáldotton együtt maradhassunk vele. A zsoltár egyik magyrázója a 12. versre hivatkozva azt állítja, hogy a zsoltárirót Isten keresésére a visszafizetés gondolata buzdította, vagyis az a gondolat, hogy buzgóságát az Ur megjutalmazza. Lehet, hogy igy volt. Az ószövetségi emberek bíztak abban, hogy Isten a hívőknek nem marad adósuk. Mi azt mondjuk, hogy Isten ajándékait ingyen kegyelemből, Krisztus érdeméért kapjuk. A hitben való tisztánlátás nagyon fontos. De éppen ilyen fontos az Isten iránt való bizalom is. Jézus azt tanítja, hogy bizakodva és esdekelve kössük Istenhez a mi sorsunkat, mert benne találjuk meg a jóságot, a kegyelmet, az édes atyai szeretetet. Ezért boldog az, aki bízik az Urban. Vitatott része ennek a zsoltárnak az, hogy kire nézett a zsoltáriró, amikor igy könyörgött: lásd meg a te felkented orcáját. Mi az idők teljességében élvén tudjuk, hogy Isten Jézus Krisztust kente fel a kegyelem szétosztására. Mi érette imádkozunk, mi az ő szándékának teljesedését várjuk, de úgy, hogy fedezze el vétkeinket, öleljen magához, és választottjai között tartson meg minket, hiszen megtartásra valók lettünk mindnyájan az ö irgalmassága által. AZ UR SZÖVETSÉGE Textus: Ésaiás 59:21. 1. És én velők szövetséget szerzek. a) A felolvasott vers elején az “és” szó figyelmeztet arra, hogy ezt az Igét is csak úgy értjük meg, ha szem előtt tartjuk azokat a körülményeket, amelyek között írták. E körülmények: Izrael hűtlensége, elpártolása és emiatti nyomorúsága. Ha magunkra nézünk, csak ezt látjuk. b) De az “én” szócska azt mondja, hogy a körülmények zűrzavarában, a hűtlenség közepette is jelen van az Ur, és cselekszik. Ezért most öreá kell nézni, nem a mi bűneinkre és nyomorúságunkra. Nemcsak azt kell látnunk, hogy mi mire vagyunk képesek, hanem elsősorban azt, amit cselekszik Isten. Ez a döntő, ennek kell most itt helyet adni. c) Kikre vonatkozik a “velük” szó? Az Ur iránt hütelenekre, akikhez azonban ö hü maradt. Nem a hivök érdeme és arravalósága, hanem Isten kegyelme a döntő. Ez a kegyelem akar itt túláradni a bűnök felett. Rólunk van tehát szó, akik semmivel sem vagyunk különbek, mint mások, de Isten kegyelme felénk is fordul, bennünk is akar munkálkodni. d) Mi a konkrét tartalma Isten kegyelmi munkájának? Az, hogy szövetséget köt velünk. A “szövetség” általánosságban két fél megyegyezése arra nézve, hogy egy meghatározott kérdésben egymás javára lesznek. Itt egyoldalú szövetségről van szó, mert egyedül Isten cselekszik. Ő szerez szövetséget azokkal, akik előzőleg már megszegtek egy szövetséget. Most ennek a helyébe uj szövetséget köt az Ur. Mint szövetséges társ, magáévá teszi választottjainak ügyét, félreteszi az útból mindazt, ami elválasztja öt tőlük. Szemléletesen fejezi ezt ki II. Mózes 33:11—17. Isten kivonul Izraellel, jelen van közepette, nem hagyja el. 2. Isten jelenléte a szövetségben: Lelkének és beszédének jelenléte. Lelkem, amely rajtok nyugszik: a nyugvás itt nem tétlenséget jelent, hanem állandóságot. Isten beszéde: a beszélő Isten jelenléte, Jézus Krisztus, az élő Ige. Őbenne valóság az Immánuel. De ez a beszéd, Isten beszéde a hivök száján van (Lukács 10:16, Rómán 10:6—17). A prófétai és apostoli bizonyságtétel által a mi beszédünk is Isten beszéde, és igy a beszélő Isten jelenléte. A reformáció felfedezte az igehirdetés jelentőségét, és az egyház életének központjába helyezte. 3. A szövetségkötö Isten Ígéretet tett arra nézve, hogy Lelke és beszéde el nem távozik az ö Anyaszentegyházától. Ez az Ígéret Isten hűségén és kitartásán alapszik, amellyel az Anyaszentegyházat átviszi az idői léten a beteljesedésbe. Milyen vigasztalás ez az Ige: bűnben és nyomorúságban tudnunk szabad, hogy Isten megtart, beszéde nem távozik el tőlünk. Dr. Tőkés István
