Magyar Egyház, 1966 (45. évfolyam, 1-12. szám)

1966-03-01 / 3. szám

2 MAGYAR EGYHÁZ ÍRÁS és élet . . . A Messiás kijelenti magát “Áldott a Király, ki jő az Urnák nevében! Békesség a mennyben és dicsőség a magas­ságban!” (Lukács ev. 19:38.) Derült tavaszi nap. Az ősi várost övező kőfal aranyosan sárgállik. Az Egyiptomból való szabadulás, a páskha bárány nagy nemzeti ünnepére özönlő rengeteg nép zaja zsong a levegőben. Bethánia felől egy csoport közele­dik. Elöl egyszerű öltözetű, tiszta arcú ifjak, s utánuk kisszürke szamáron egy átszellemült arcú férfi, akinek mélytüzű tekintete felülemelkedik az egymást sodró, hömpölygő sokaságon, s körülrepüli Jeruzsálemet, mint va­lami méltóságosan kóválygó madár. Vájjon mire gondol? Az Olajfák hegyének lejtőjénél kí­sérői kiáltozni kezdenek: “Áldott a Király, ki jő az Urnák nevében! Bé­kesség a mennyben és dicsőség a ma­gasságban!” Lelkesedésük áttüzeli a körül-tolongókat is. Egyszerre felisme­rik a bevonulót. Hires ö már a nép között gyógyító kezéről, viharüző sza­váról, bölcs igéiről. “Ez Jézus, a galileai Názáretböl való próféta”, mondják. Sokan már köpenyüket vetik az út­ra, mások zöldelő galyakat nyesnek a fákról és hintik, szórják az érkező elé. A hagyományokat megszentelni zarándokló nép Jézusra kiált áldást “Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Urnák nevében! Hozsánna a magasságban!” S valami határtalan öröm remegteti az emberek szivét. Ugyan ki sejtené az ünnepelt ször­nyű végét néhány nap múltával? Jézus e cselekedetével végkép ma­gára vonta ellenségei haragját. Po­hara betelt. Ő, aki mindidáig kerülte az ünnepeltetést, most némán elfo­gadta, hogy Messiássá kiáltsák ki. Miért? Hiszen, ha nem teszi, a párt­fogó falusiak körében békés, magas korig hirdethette volna evangéliumát. Miért vállalta a Messiás-királyságot? * A Makkabeusok hősi korszaka után Pompejusz Kr.e. 63-ban elfoglalta Pa­lesztinát. Judea római uralom alá került. Az elnyomott nép körében er­re ujult erővel támadt fel az évszá­zados váradalom az ószövetségi pró­féták által megjövendölt Messiás-király után. Őt várta, benne reménykedett mindenki, aki — úgymond — “felölté az igazságot, mint pánczélt és a sza­­baditás sisakja van fején; felölté a bosszuállás ruháját, mint köpenyt” ... s “cselekedetek szerint fog megfizetni: haraggal ellenségeinek, büntetéssel szorongatóinak” (Ésaiás 59:17-18). Vájjon eljön-e, avagy sanyargatott emberek ábrándja csupán? Jézus ilyen kor levegőjét szívta ma­gába. Átélte nemzete nyomorúságát, tudott a Messiásról szőtt álmokról és Galileában nevekedvén fel, ismerte a pogány világ nagy vallási éhségét is, hogy a teremtett világ sóvárogja-várja a Megváltót. * Nyilvános működése folyamán a legkülönbözőbb vélemények alakultak ki felőle. Némelyek Keresztelő János­nak mondották, mások Illyésnek; né­melyek pedig Jeremiásnak, vagy egy­nek a próféták közül. Egyszer már, amikor csodásán megszaporitott ke­nyereivel jóllaktak az emberek, ki­rállyá akarták tenni, de ő elvonult előlük. Egyedül szűk tanitványi köré­nek jelentette ki magát, de megpa­rancsolta nekik “hogy senkinek se mondják, hogy ő a Jézus Krisztus.” Az ő ideje még nem érkezettt el. A Messiás-király virágvasárnap je­lentette ki magát nyilvánosan. Jézus bevonulási előkészületeiből kétségte­len, hogy nem véletlenül ment fel az ünnepre, s hogy fontosságot tulajdo­nított cselekedetének küldetése végre­hajtásában. Nem véletlen az sem, hogy három evangéliumban a jeruzsálemi bevonulás után a templom megtisztí­tásáról szóló történet következik, ami­kor az alázatos vallástanitó kezében ostor suhog, s királyi hangja csendül, amint Isten nevében kiveri az üzletelő­ket s templom pitvarából: “Az én házam imádságnak háza, ti pedig azt latrok barlangjává tettétek.” * Messiási ünnepeltetése eldöntötte vé­gét, s a gonoszság válasza nem soká késlekedik. Nagypéntek reggelén Pi­látus udvarában tövises ágakból lesz koronája és egy közlegény köpenyét aggatják rá palástul, majd nádszálat dugván jogarként kezébe durva ka­tonák mulatják vele magukat, hogy azután a helytartó kivigye és rámu­tasson: íme, az ember, a Messiás­király! — S aki néhány napja pálmák lengetése és hódolat között érkezett Jeruzsálembe, majd reszkető léptekkel vonszolja trónusát, a rabszolgák bi­tófáját kifelé a város-kapun. S keresztjére tűzve három nyelven is az Írás: “Ez Jézus a zsidók kirá­lya.”— A virágvasárnap a nagypéntek bevezetése. * Jézus virágvasárnapi bevonulásával és nagypénteki keresztáldozatával meg­mutatta, hogy uralma nem aranyon vagy fegyvereken alapul, “nem e vi­lágból való”, hogy országlásának örök fundamentuma a szeretet. “Annakokáért Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd megha­joljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Ur az Atya Isten dicsőségére.” Ő szólít ma táborába benneteket: Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok! Forró Sándor Nagypénteki imádság Megváltó Krisztusom, Istennek Fia, testté lett Ige, leborulok keresztfád elé. Megtörve és meg­alázva hajtom meg fejemet előt­ted. Most, a nagypénteki sötétség­ben fölragyog előttem teljes di­csőséged és reám sugárzik föl­döntúli szereteted. Alászállottál a földre és bűneimet mint véres keresztet válladra vetted, bünte­tésemet, halálomat, kárhozatom­nak kínjait érettem elszenvedted. Önként és szeretetből történt mindez, és éppen ezért nem tu­dom soha elfelejteni tekintetedet, amellyel reám nézel a keresztről. Nem tudok kimenekülni kezed érintése alól, amelyet átszögeztek énérettem. Megvallom mélységes fájdalom­mal mindazokat a gonoszságokat, amelyeket magamban hordozok, s amelyek miatt a halált magadra vetted. De feltekintek reád, kö­zel vagyok hozzád. Könyörgök: ennek a véghetetlen szeretetnek az erejével kényszerits engem ar­ra, hogy én is eggyé legyek ve­led halálodban, mint ahogyan te eggyé lettél énvelem. Leborulok előtted és megval­lom, hogy Királyom és Uram vagy. A véres keresztfa a te ki­rályi széked, a gyötrelmes szen­vedés a te dicsőséged, kiomló vé­red a drága ár, amin engem megvásároltál a bűntől, Isten büntetésétől. Úgy kiáltok hozzád, mint az a szenvedő ember, az a megtért bűnös, aki megismert té­ged az utolsó órában. Uram, em­lékezzél meg énrólam is: óh, hadd támadjak fel veled együtt. Óh, vezess a halálból az életbe. Ámen. (Muraküzy Gyula: A Sionnak he­gyén ...)

Next

/
Thumbnails
Contents