Magyar Egyház, 1966 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1966-10-01 / 10. szám
2 MAGYAR EGYHÁZ írás és Élet . . . Van-e még mindig szükség reformációra? Olvasandó: Római levél 12:2 és a 46. Zsoltár Az idei október 31-e 449-edszer jelenti a reformáció hagyományos évfordulóját. Évfordulót tulajdonképpen nem nehéz ünnepelni: csak el kell mondani az eredeti esemény történetét és hozzá kell tenni egy tömören megfogalmazott, drámai felhívást, hogy ma is ama történelmi esemény szellemében kell cselekedni. De alkalmazhatjuk-e ezt az elvet a reformációra? El lehet és el kell is mondani a történelmi eseményt, mégpedig az egész eseménysorozatot, amelynek október 31-e csak egyik kiemelkedő dátuma volt. Szükséges beszélni a középkori keresztyén egyház deformációjáról. Beszélni kell az általános — felső és alsó papság között való — erkölcsi hanyatlásról, a Bibliában nem gyökerező egyházi gyakorlatokról, Szűz Máriának és sok szentnek Jézus Krisztus alakját elhomályosító tiszteletéről. Beszélni kell arról az erkölcstelen praktikáról, amely a bünbocsátácédulák árulásával — lényegében — áruba bocsátotta az üdvösséget. De ugyanakkor beszélni kell arról is, hogy ez a deformált keresztyén egyház sok igazságkereső lélek vágyódását nem elégítette ki — a megújulás után való törekvés nem a XVI. század hirtelen felismerése, hanem évszázados folyamat volt, melynek sok állomását jelölte meg mártírok vére. 1517. október 31-ről beszélve azonban azt kell elmondani, hogy a Luther Márton nevű szerzetes 95 pontjában, melyeket a wittenbergi vártemplom kapujára szegezett ki, hogy a másnap, Mindenszentek-napján templomba jövő gyülekezet olvashassa, nem az Egyházat támadta, hanem a visszaéléseket. Luther bízott a pápa bölcsességében és az Egyház alapvető tisztaságában, hogy a visszaélések meg fognak szűnni és a hívek ismét tudatában lehetnek annak az igazságnak, hogy az ember egyedül hit által, Isten kegyelméből igazul meg. Ezután el kell mondani, hogy tulajdonképpen nem az volt a különös, hogy Luther mindezeket igy kijelentette, hanem inkább az, hogy Róma elhallgattató kísérlete nyomán Luther szent engedetlensége nem mártíromságban végződött, hanem a megreformált, evangéliumi egyházak megalakulásának alapja lett. Isten Igéjének tekintélye erősebbnek bizonyult Róma tekintélyénél. El kell mondani azt is, hogy az egyház megújulása után való vágy mennyire általános volt: Luther Mártontól függetlenül más országokban is reformátori mozgalmak indultak meg és teljesedtek ki. Köztük a francianyelvü Svájcban, Kálvin János vezetése alatt, aki nem csak az evangéliumi tanítás legtisztább rendszerezője volt, de irányítása Genf városában megmutatta, hogyan élhet egy társadalmi közösség egyedül Isten szuverénitása alatt. El kell végre mondani azt is, hogy a római egyház a XVI. század közepén végre maga is komoly tisztogatást végzett saját keretein belül (a tridenti zsinaton), de már későn: a reformáció egyházai önállóságukban immár megszilárdultak. Hozzá kell tenni azt is, hogy a tridenti zsinat bizonyos tanbeli reformációt nem végzett el, megtartván azt a hitbéli irányt, amelynek eredményei lettek az utolsó száz év olyan dogmái mint a pápai csalhatatlanság, a szeplőtelen fogantatás és Mária mennybemenetele. Róma és a reformáció egyházainak elkülönülése elhatározott és állandó lett. Ez röviden a történeti események vázlata, amit október 31-ének alkalmából el kell mondani. Egy történelmi évforduló alkalmával azonban nem lehet megelégedni a régmúlt események újra való elmondásával. Hol állunk ma? Helyes álláspont egyszerűen elfogadni a szétválás tényét, sajnálkozni rajta, de ugyanakkor örvendezni azon, hogy megvannak református egyházaink, szervezeteink, szövetségeink, amelyekhez híven ragaszkodunk? S még hozzá el-eltünődni azon, hogy miképpen maradhatnak meg olyan sokan megnem-reformált tévedéseikben? Ez lenne a helyes álláspont (sokáig ez volt) vagy pedig jó lenne átgondolni az egészet és szellemi frisseséggel beletekinteni a dolgok lényegébe? Egy mondatban igy lehetne ezt kifejezni: Van-e még mindig szükség reformációra? Egy szó különbséggel kétféleképpen tenném fel a kérdést: 1. Van-e még mindig szükség a reformációra? Arra, ami a XVI. században történt? Isten Igéje nem változott azóta. A Szentirásban nincs uj kijelentés, ami igazolná a pápai csalhatatlanságot, a papok különös lelki hatalmát, Mária mennybemenetelét vagy a szentek különös közvetítő erejét. A Szentirás ma is Isten teljes szuverénitásáról szól, arról, hogy egyedül Krisztus Ur és egyedül a Szentlélek szül újjá. A Szentirás ma is mondja, hogy nem az Egyház, hanem Krisztus üdvözít mégpedig egyedül hit által. Mindezekért még mindig szükség van a reformációra és hálásan emlékezni azokra a reformátorokra, akiket Isten ama bizonyságtételekre f elindított. A római katolikus egyházban az elmúlt években végbement és ma is folyamatban lévő megújulásnak őszintén kell örvendenünk. Az egységről való sok beszéd és az egység után való vágy nem kényszeríthet bennünket oda, hogy igaznak mondjuk azt, amit nem tartunk, hiszünk annak. De bensőségesen oda kell, hogy kényszeresen, hogy igyekezzük megérteni gondolkodásukat és ne kételkedjünk az ő hitük őszinteségében. Arra pedig mindig készen kell legyünk, hogy az emberiség javára féltékenység nélkül együttmunkálkodjunk. Mindkét oldalon múlik, de lehetséges, hogy testvéreknek érezzük egymást és úgy éljünk egymás mellett. Ismétlem, ez mindkét oldalon múlik. 2. A fentebb feltett kérdésből most elhagyom az “a” szócskát és igy fogalmazom: Van-e még mindig szükség reformációra? Ez a kérdés még fontosabb. És itt mindenekelőtt félre kell tenni azt a büszkeséget, mintha mi, a református egyházak tökéletesek lennénk. Négy évszázaddal ezelőtt az elv az volt, hogy “az egyháznak szüntelen reformációra van szüksége”. Ha szüntelen, akkor ma is. Függetlenül párhuzamoktól, az Ige szerint kell megvizsgálni, hogy egyházunk a Krisztus teste-e ma. Tagjai vagyunk-e a Krisztus testének mi, itt Amerikában, magyar reformátusok? Megvalljuk-e alázatosan, hogy bűnösök vagyunk — mint református keresztyének, mint gyülekezetek, mint egyház? Hajlandók vagyunk-e bűneinket meg is bánni? Akarjuk-e betölteni Krisztus parancsait, nem csak szép szavakkal bizonykodva, hanem nekigyürkőzve, komolyan alkalmazva azokat népünk, társadalmunk viszonyaihoz? Elfogadjuk-e az Igét, hogy Isten szereti a világot és meg akarja váltani és hogy az egyház Isten által rendelt megtartó közösség, nem pedig csupán olyan társulás, melynek tagjait egyedül saját üdvösségük érdekli? Egyszóval mit választunk: aludni, mint a tanítványok a Getsemáné kertjében vagy pedig elmenni Krisztus parancsa szerint tanítványokká tenni minden népeket? Meg vagyunk elégedve a világgal és önmagunkkal, úgy ahogy vagyunk? A református programmot mindig össze lehet foglalni Pál apostol kérésében: “. . . formálódjatok át a ti elmétek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Harsányi András
