Magyar Egyház, 1966 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1966-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Nagy Lajos: Tmé, a magvető ki méné vetni Az 1956-os szabadságharc évfordulójára Az örök magyar ember gonddal szántott, verejtékkel, vérrel öntözött fekete földjébe minden ősszel elvetette magját egy évezreden át. Sokszor nem volt biztos, hogy learatja-e, amit vetett. Vetését jég verte, aszály pörkölte, ellenség gázolta, vagy aratta le, de mindig vetett reménységgel. Az urasztalához járult olyan szent komolysággal, mint amilyen ünnepélyes, áhitatos mozdulattal szórta a búzát, gondosan elkészített földjébe. Vetette magját hü szívvel, hogy uj nyarak jöttével legyen aratás, kenyere családjának. Tudta a magyar, hogy magvetés nélkül nincs aratás, nincs kenyér, és nincs jövendő. 1956 őszén a magyar földön egy különös magvetés történt. Az angyalok egy pillanatra ámulva hagyták abba éneküket. A föld népe visszatartotta lélegzetét. Ilyet még nem látott a világ. Imé, a magyar magvető kiméne vetni, s búzáját nem fekete, magra éhes, földjébe, hanem köves helyre veté. Ahogy rájuk hull az őszi napfény, eláll a szivünk verése. A fényben nem az örök magyar gazda markáns komoly arca jelenik meg, aki imádságos mozdulattal, a szent szertartás ünnepélyes lépésével járja földjét, hanem gyermekek, fiatal lányok, fiuk és munkások, akiket hajdan való ősük vére nógat erre a különös magvetésre. Szórják szent révülettel a legnagyobb kincset, amiből olyan kevés ezen a világon, teleszórják Budapest köves utcáit rubin cseppekkel, drága, fiatal magyar vérrel. A mohácsi nagy temetőtől bujdosó nemzeti függetlenség álma újra éled. Félrenevelt gyermekek, ifjak, agyonpropagandázott munkások szivén egy érzés fut át: magyarnak, szabadnak lenni és emberhez méltó életet élni szabad, független hazában. Kigyul a magyar szív, lángja bevilágítja a földet és születnek a legendák, amiket egy boldogabb kor költői fognak megénekelni. Égő fáklyává válik a leánygyrmek és önnön testével gyújtja fel az érctankot. Serdülő fiuk benzines palackokkal rohamozzák a halált okádó vasszörnyetegeket. Anyák ölelő karjaiból tépik ki magukat az iskolás gyermekek, s meghalnak a szabadságért, azért a szóért, amit születésük óta nem mertek előttük kiejteni. Még ilyet nem látott a világ, remeg a Kremlin épülete, elviselhetetlenül meleg lesz a bársonyszék túl a vasfüggöny minden országában. Óh, ha lenne ember, aki fel merne ugrani a történelem vasszekerére, s tudatosan irányítaná az elszabadult, tüzből és vérből született táltos lovakat. Nincs senki ezen a világon, függönyön innen dadognak, tapsolnak, álmatlankodnak és remegnek, hogy a magyar kiforgatja a földet tengelyéből. Soha ilyen gyáva nem volt a világ, amikor gyermek és ifjú hősök Írták a történelmet. Nem akadt egy ember az elfogult Nyugaton, aki azt mondta volna, hogy csak egy kis olaj a tűzre, s elég benne a félelem, a rabszolgaság, a zsarnokság, s az ember újra ember lesz. Nagy politikusok ekkor buktak meg politikából, s hallgattak azok a nagy emberek is, akiknek szava mázsányi súlyt jelentett a mérlegen. Mig a magyar magvető rubintos búzáját köves helyre, Budapest utcáira veté, addig kushadt a világ, vagy olajáért aggódott. Egy kis népet vérbe köpült az orosz kolosszus, külügyminiszteri biztosítás mellett, hogy ügyükbe senki sem avatkozik. Pillanatnyi rémületükben egy kis nemzet szent szabadságharcát forrófejüségnek degradálták. Tíz napig kimondhatatlanul boldog volt a magyar. Azután jött az éjszaka. Fájóbb bánat még nem sikoltott bele a történelembe, mint a magyar utolsó segélykiáltás: “Civilizált népei a világnak! Az ezeréves Magyarország őrtornyában most van kihunyóban a láng! Mentsétek meg lelkeinket! S. 0. S.! S. 0. S.! Szabad népei a világnak, segítsetek! Hajónk már süllyed! A fény kialszik és óráról órára nő a sötétség. Segítsetek, amig nem késő! S. 0. S.! Isten legyen veletek és velünk!” A magyar rádió elhallgatott, csönd lett, halálos csönd. Egy nagy éjszaka borult a magyar földre, harmincezer ifjú meghalt, kétszázezer ember elmenekült, a börtönök megteltek, s újra hurcolták Kelet felé a világtól elfelejtett rabszolgákat. A világ kitapsolta magát s a földönfutóvá lett, szabadságukért harcoló magyarokat szétszórta a sors, hogy tudásukat, tehetségüket beleépítsék befogadó hazájukba. Az ősi földön a könnyeket beleié sírták el. Tíz év múlva hogyan látjuk ezt a magyar szabadságharcot? Igaz-e, amit Dulles mondott, hogy forrófej üek a magyarok? Volt-e értelme ennek a nagy magyar vért tékozló harcnak? Sokat kérdeztem Istenemet, hogy miért hagyott el minket, amikor úgy fájt a szivünk? Sok imádságban könyörögtem, hogy ne zúgolódjam ez ellen a fájó magyar sors ellen. Kértem, könyörögtem Hozzá, hogy ennek a véres magvetésnek is legyen egyszer aratása. Tíz év múlva tudom, hogy ezekből a vércseppekből piros virágok nyíltak ki, s megszépítik a drága magyar földet. Tudom, hogy szeretett minket az Isten akkor is, amikor úgy látszott, hogy elhagyott. Most, tiz év múltán, amikor hódolunk a magyar történelem egy gyönyörűséges fejezete előtt, akkor fedezzük fel, hogy a pesti ifjak, munkások és gyermekek véres magvetéséből tűnő századok élnek majd. Évezrede mondjuk a világnak, hogy mi magyarok szabadságszerető nép vagyunk, a szabadságért mi meg is tudunk halni. Az 56-os szabadságharccal újra tanítottuk a világ népeit arra, hogy a szabadságért sokszor az élet adójával kell fizetni. Az Ur Isten nekünk Mátyás halála óta nem adott nagy győzelmeket, csak véres magvetéseket, amikből nemzedékek éltek. Elhullott kurucok vére, Rákóczi vesztett háborúja, s bujdosók éneke 137 évig vigasztalta a nemzetet, hogy ha százszor is letörik a zászlót a nagymajtényi síkon, a szabadságért érdemes meghalni és édes dolog magyarnak lenni. Az aradi hősök mártírhalálából és a 48-as szabadságharc elbukásából virultak ki magyarságszeretetünk vérpiros rózsái. Mi ezeréves történelmünkben sokszor vállaltuk a halált, mert ezzel szolgáltuk a jövendőt. Amikor Teleki Pál életével nem tudta szolgálni hazáját, halálával szolgálta. Mi magyarok a bánat népe vagyunk, akik szivünket-vérünket vetettük el sokszor évezredünk barázdáiba, hogy egyszer boldog aratás legyen belőle. Az 1956-os szabadságharc véres magvetése is egyszer boldog aratássá érik s ennek a századnak magyarsága újra vérével váltotta meg az élethez való jogát. A magyarság tanította a világot, hogy ha az élet felteszi a kérdést: szolgaság vagy szabadság, akkor ha egy nép élni akar, még vére hullása árán is a szabadságot válassza. A magyar szabadságharc tiz éves évfordulója itt is, otthon is tanítson arra, hogy a magyar sorsot vállalni kell, harcait meg kell harcolni, keresztjeit el kell hordozni, mig el nem jön az a boldog idő, ami után buzgó imádság epedez százezrek ajakán. Legyenek ezerszer áldottak azok, akiknek hősiességéből s vére hullásából egy szebb magyar jövendő kivirul.
