Magyar Egyház, 1965 (44. évfolyam, 2-12. szám)
1965-08-01 / 8-9. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ A magyar vallásszabadság A Magyar Egyház olvasói között bizonyára akadnak olyanok, kik ismerik Szent-Iványi Sándor nevét, aki 1945-47 között a Magyarorszagi Unitárius Egyház elnöke és püspökvikáriusa volt. Ugyanebben az időben elnöke volt a Polgári Demokrata Pártnak és tagja a parlamentnek. 1947-ben a növekvő kommunista terror őt is elüldözte hazájából. Az Egyesült Államokba jött, hol annakelőtte fiatal korában mar járt: 1926-ban a Harvard Egyetem teológiai fakultásán tanult, mint erdélyi ösztöndíjas diák. 1947 után egyre nagyobb unitárius gyülekezetek lelkipásztorának választották meg Boston környékén. Lelkészi munkája mellett kiterjedt magyar társadalmi és irodalmi munkásságot is fejt ki. Elnöke az Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társulatnak. Szent-Iványi Sándor most nagy jelentőségű vállalkozást indított útnak “Kézirat Könyvtár” cimmel. Régi problémát kíván megoldani ezzel: külföldön készült magyar nyelvű tudományos müvek megjelentetését. A sorozat első köteteként éppen Szent-Iványi Sándor “A magyar vallásszabadság” cimü munkája látott napvilágot nemrégen. A 195 oldalas könyv címlapját Körösfői Krisch Aladárnak az 1896-os milleneumi kiállításra készített “A vallásszabadság kihirdetése” cimü képe díszíti. A festmény az 1568-as tordai országgyűlés jelenetét ábrázolja, amikor Dávid Ferenc hitet tesz János Zsigmond és az erdélyi rendek előtt a vallásszabadság mellett. A képet Torda városa festtette meg és a világki állítás után a városháza dísztermében helyezték el. A festmény fénymásolata sok-sokezer példányban terjedt el annak idején külföldön is, főképpen Angliában és Amerikában. Első világháború előtti történetírásunk nyomán ugyanis Erdély mint a vallásszabadság klasszikus földje élt a világ tudatában. Nyugat-Európáhan és Amerikában egyaránt csodálatot keltett, hogy ez a kis keleteurópai ország a vallásszabadság törvénybeiktatásával századokkal megelőzte korát. Mig Nyugaton még hosszú ideig azután fegyverrel terjesztették a hitet és máglyára küldték vagy lefejezték a hitvallókat. Erdélyben 1545 és 1576 között, harminc év alatt körülbelül huszonnégy országgyűlés foglalkozott a vallásszabadság problémájával. Ezek az országgyűlési határozatok — kettő kivételével — haladó irányúak, azaz a vallásszabadságot mind szélesebb körökre terjesztették ki. Sehol másutt nem látunk hasonló fejlődést abban az időben. Még ott is, ahol a vallásszabadság bizonyos fokát garantálta valamelyik uralkodó, vagy országgyűlés, azt a legerősebb felekezet mihamar a maga számára sajátította ki. Szent-Iványi könyvében kimutatja, hogy a külföldi történészek is úgy tekintettek Erdélyre, mint a vallás és lelkiismerti szabadság klasszikus földjére. Egészen addig, amig Szekfü Gyula meg nem irta Hóman Bálinttal együtt az öt kötetes “Magyar Történet”-ét, amelynek harmadik kötetében kifejtette, hogy a XVI, századbeli magyar vallási törvényekben “sem modern toleranciáról, sem pedig a vallásszabadság elvi anticipációjáról (elfogadásáról) nincs szó. . . Ezen elvi álláspontom és annak következései nem lehetnek többé nálunk sem tudományos vita tárgyai, legfölebb a tudatlanság hadakozhatik ellenük.” Szekfü érvelését magáévá tette olyan kiváló protestáns történész is, mint Révész Imre, volt debreceni református püspök. Valószínűleg Szekfü akkori nagy tekintélye késztette erre. Később, a második világháború után azonban részletesen elemezte az erdélyi vallásügyi törvényeket és egyik akadémiai felszólalásában kijelentette, hogy tévedett és “egyfelől a szellemtörténettől, másfelől a felekezetiségtől befolyásolva, téves, idealisztikus szemlélet”-nek nevezi korábbi álláspontját. Azonban már késő volt. Szekfü érveiből a két háború között nemcsak a románok kovácsoltak fegyvert az erdélyi magyarság üldözésére és elnyomására, hanem szemléletét átvették azok a nyugati történetírók is, akik mostmár eredeti források helyett egyedül Hóman- Szekfü 1935-ben megjelent “Magyar Történet”-ét használják eligazitóul a magyar történelemben. Közülök a legjelentősebb az egyébként magyar barát, de a Hóman- Szekfü iskola szemléletét magáévá tevő angol Macartney, az oxfordi egyetem profeszzora, aki két könyvet is irt Magyarországról. Ezek egyikében Szekfü nyomán kijelenti, hogy “az igazi magyar lelkileg, valószínűen nem nagyon vallásos, amint azt türelmességük is mutatni látszik, amelyről joggal híresek, — még akkor is, ha a múltbeli Türelmességi Rendeletek egynémelyike csupán az egyszerű ténynek köszönhette eredetét, hogy egyiká párt (felekezet) sem volt abban a helyzetben, hogy akaratát a többire rákényszerítse.” A szószerinti fordítás azonban nem is tükrözi vissza az angol szöveg valódi értelmét, amely szerint a magyar meggyőződés nélküli nemzet s a vallásszabadságot biztositó törvények opportunitásból keletkeztek csupán, amennyiben egyik felekzet sem volt elég erős ahhoz, hogy kiirtsa a többit. Macartneynek ez a véleménye csak tömény foglalta Szekfü analízisének, amelybn a XVI. századi erdélyi vallásügyi törvények létezését magyarázza, értelmezi. Szent-Iványi Sándor több mint húsz évi kutatómunkát fejtett ki az erdélyi vallásügyi törvények vizsgálatában. Felkeresett minden fellehető eredeti forrást. Kritikai vizsgálódás alá vett minden szöveget és részletesen elemezte, kutatta a bizonyítható indítékokat. Feltette magában, hogy nemzeti elfogultságtól mentesen felfedi a történelmi igazságot a hires latin közmondás alapján: “fiat justitia, pereat mundus,” azaz “legyen igazság, ha belepusztul is a világ.” Valóban csupán opportunizmus vezette az erdélyi rendeket a türelmességi és vallásszabadsági törvények meghozatalában és azok nem is jelentik a vallásszabadság modern elveinek elfogadását, mint ahogy Szekfü állítja vagy igaz az a tétel, hogy Erdély messze megelőzte a nyugati államokat a vallásszabadság törvényesitésében? Szent-Iványi Sándor könyve erre a kérdésre egyértelmű és szerintünk megtámadhatatlan feleletet ad. Kimutatja, hogy Zápolya János és Izabella királyné mindvégig hü katolikusok maradtak ugyan, de humanista elvektől vezetve megakadályozták Martinuzzi Fráter György kísérleteit a protestántizmus kiirtására. György barát meg volt győződve arról, hogy az akkor még elenyésző számú protesánsokat minden politikai hátrány nélkül ki lehetne irtani, az uralkodók azonban ennek útját állták. Kialakult a nemzeti zsinatok formája, amikor a szemben álló felek az uralkodó és az országgyűlés jelenlétében vitatkoztak egymással és szálltak síkra hitelveik elfogadásáért. A zsinaton bármely felekezet képviselője megjelenhetett és ha a Bibliából vett érveivel igazolta a maga álláspontját, biztosította, hogy a türelmi törvények reá is vonatkozzanak. Az uralkodó kiterjesztette védelmét minden felekezetre és egyiket sem akarta államvallássá tenni. Erdélyben kialakult a “három nemzet” és a “négy vallás” rendszere és a fejedelem a valóban furcsa elveket való szektákkal szemben lépett fel csak. Szent-Iványi Sándor részletes vizsgálódás alá veszi Szekfü állításait is és éles kritikával kimutatja, hogy azok tarthatatlanok. Analíziséből az is világossá válik, hogy Szekfü előre felállított tételének igazolására nem retten vissza olyan eszközöktől sem, hogy egy törvény szövegének csak a számára kedvező részét közölje egészen ellenkező értelmet adva annak vagy elhallgasson olyan törvényeket, amelyeket feltétlenül ismernie kellett.
