Magyar Egyház, 1965 (44. évfolyam, 2-12. szám)
1965-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 tüzoszlopban, egy percig sem hagyja el őket. Kősziklából kibugyogó hüs vízzel itatja őket s vezetőinek botját adja, amivel a tengert lehet kettéválasztani, a folyóvizek vérré válnak, ha sújtanak vele, egy nemzet remeg bele s ha magasra emelik, jégesők hullanak, ha sziklára ütnek vele, forrás fakad belőle. Ez a vessző Isten vesszeje, ábrázolja az Ige rettentő hatalmát. Percenként tapasztalja ez a nép, hogy Isten tenyerén hordja, szereti s gondviselő szeretetével terelgeti egy csodálatos jövendő felé. Ugyanekkor ez a nép percenként lázad az Isten ellen s felejti, hogy köztük van az Ur. Tudják, hogyha kerülő utakon is járnak a sivatagban, ha égő pusztaság is, de az Ur útja az, Ő rendelte számukra ezt az utat, Ő vezeti őket ezen az utón s mégis minden percben zúgolódnak, felejtenek, hálátlankodnak és az Ur közéjük rendelt szolgáját bántják. “Kevés híjjá, hogy meg nem köveznek engem” — panaszolja Mózes (II. Mózes 17:4). Isten a zúgolódó népet kemény leckével tanítja. Még csak most oltották el égő ajkuk szomjúságát. Most Refidimen, sziklából csobogó viz mellett jó volna pihenni, amikor életük első csatáját meg kell vívni egy testvérnéppel. A Veres tengernél a biztonságban szemlélték, hogyan hadakozik értük az Ur, most nekik kell harcolni félelemmel és rettegéssel az életükért. Isten csodálatos jövendőt, csodálatos országot Ígért nekik, de addig sokat kell tusakodni, mig oda eljutnak. A pusztában vándorló népet nemzetté Isten harcokon keresztül formálja. Ebből a csatából minket az érdekel, hogy itt nem embereké a dicsőség. A közönbös szemlélő nem tudja eldönteni, hogy a kard vagy az imádság döntötte-e el a csata sorsát. Mi tudjuk, hogy az imádság. Minket nem is a völgyben folyó csata érdekel. Tudjuk, hogy az Isten választott népe nem veszhet el, mert Istennek terve van vele. Minket a zászlót emelő társaság érdekel. Először is jó tudni azt, hogy Isten egyik embert a küzdelemre, a másikat imádságra hívta el. Mózes Isten lelke érintésére a megfelelő embereket oda állította, ahová kellettek. A magabizó embernek meg kell tanulnia azt is, hogy még az Isten barátja, Mózes is meglankadhat az imádságban, — mennyire megfáradhat egy gyarló ember. Szüksége volt arra, hogy testvére Áron és sógora Húr emeljék kezét. Mig a kéz felemelve volt az ég felé, addig győztek, amikor a kezek lehanyatlottak, akkor veszítettek. A zászló — az Isten vesszeje — selyem nélkül volt, későbbi századok tették a zászlórudakra a selyem szövetet, hogy a színeket messziről is lehessen látni. Ezen a zászlón nem volt szövet s láthatatlanul ez volt reáirva: Az Ur az én zászlóm. Csak az Ur zászlaja alatt lehet győzni. A csatának legfontosabb pontja a csatától távolálló hegycsúcs, ahol három férfi az ég felé emeli a zászlót. Szebb kép mint az Iwo Jima-i kép. A csata napján imádkozok beszédesen ábrázolják, hogy az élet csatáiban igy jár közbe s könyörgi ki számunkra az életet, a jövendőt a mi főpapunk, Krisztus. A csatát Ő vezette, Ő nyerte meg. A könnyen felejtő embernek le kell írni a könyvbe, hogy Isten a táborban járt s az Ö zászlaja alatt biztos a győzelem. A győzelemért hálásnak kell lenni s az oltáron lobogjon a hálaáldozat tüze. Könyv és oltár, beszéljetek arról, hogy mennyire szeretett az Isten! II. A pusztában harcoló nép az Isten népének a képe. A mi egyházunk képe is. Isten végtelen kegyelmének jele, hogy harcba állít Amalekkel. (Óh, ne gondoljon itt senki “csatlakozott” testvéreinkre, mert ők is Isten népe s nekik is harcolniok kell.) Mig a pusztaságban járunk, mig zarándokutunk tart, addig mindig harcban áll Isten népe a Sátán seregével, a bűnnel. Isten úgy akarja megmenteni népét, hogy örök ellenségeskedést szerez a bűn és az ember között, Isten népe és a Sátán hadserege között. Isten népe az Ő földön küzdő anyaszentegyháza. Ez a csata a földön örökké tart, de egykor a küzdő egyház diadalmas egyház lesz. Ebben a harcban mindenki képessége szerint vesz részt. Ezt a harcot csak együtt lehet megnyerni. Ha valaki hadvezéri dicsőségre vágyik ebben a harcban, csak az egész nép fizetheti meg az árát. Az Amerikai Magyar Református Egyház életében ma nemcsak egy korszak záródott le örökre, hanem az egész 40 esztendős zarándokút egy igen fontos állomásához érkezett. A mai nappal Dr. Béky Zoltán távoztával elmegy közülünk az utolsó, aki még a hősi korszakhoz, a nagy harcok és a nagy emberek közé tartozott. A mai napon egy uj nemzedék veszi át a vezetést, amelynek a históriai könyvek és a kicsordult hála oltárai hőskölteményeket beszélnek a megjárt útról, sok-sok harcról s milliószor megtapasztalt kegyelemről. Úgy érezzük ma, hogy a nagy emberek korszaka lejárt. Gyarló, esendő, átlag kisemberek vagyunk. Amikor az Amerikai Magyar Reformrátus Egyház püspökének a képét nézegetem, azt hiszem, hogy ha az előttünk járt nagyok egy-egy vonását összegyúrnánk, kijönne az a valaki, akire most ebben a pillanatban szükségünk van. Kellene Sebestyén Endre meg nem alkuvó, harcos egyénisége, aki kiáll a viharba s állja a harcot, mint a tenger haragjának ostorát a sziklára épített világitó torony. Kellenne a Borshy kuruc lelke, végvári vitéz bátorsága, aki bajnoki harcra mindig kész. Kellene a fiatal Daróczy Sándor nemes és patinás orthodoxiája, akit hitében nem ingat meg semmi modern bűvészet. Kellene a Nánássy theológiai tájékozottsága, óh mennyire kellene a Vincze még a sírból is világitó gránit kálvinizmusa, kellene, nagyan kellene a Béky diplomáciája, lázadozó fiatalokat lecsendesitő türelme, roppant munkabírása és égő szivü lelkesedése, kellene a Márton pásztori szeretete és az Urbán aranytolla, kellene a próféták látomása, a Péter lelkesedése s a Pál missziói lelkülete. Óh Istenem, de sok minden kellene, hogy a mai Amerikai Magyar Református Egyház olyan püspöke legyek, akiben Istennek kedve telik! Az eddig megjárt ut is nehéz volt, sokszor kellett harcolnunk olyanokkal is, akiket szerettünk. De mégis valahogyan könnyebb volt, egységesebb volt népünk, valóban egy lélek volt, látták a veszélyt, tudták ki az ellenség, ki a barát, tudták, hogy az önálló, független magyar református egyházban adta nekik azt a szabadságot, amelyről ősei 400 éve álmodtak. A magyar lélek is segített őrt állani a vártán. A közös emlékek, szent hagyományok, arany kévekötővé váltak és segítettek együtt tartani Krisztusnak magyar református egyházát. Most jön a kisértések ideje. Most ez a modern világ, kincseivel, állásaival, szórakozásaival, Ígéreteivel, elvilágiasitó kényelmével, a származásukat elszégyenlő, a magunkat nem becsülő, nemtörődő lelkületével több kárt tesz bennünk, mint Amálek minden kegyetlen hátbatámadása. Tragédiánk, hogy pusztai vándorlásunk útja tele van délibábbal, hamis rózsakertekkel, csalogató oázisokkal. Ki akar itt harcba menni, amikor muzsikál az élet, gyönyörű lánnyá festi magát a bűn? Elrabolja gyermekeinket, elszoktatja a harctól és áldozattól harcképes fiataljainkat és a csaták megvivatlanul maradnak. Középkoruaink egy részét közömbössé teszi s az igére éhes lélek esténként szellemtelen vadnyugati történettel él. I
