Magyar Egyház, 1965 (44. évfolyam, 2-12. szám)
1965-04-01 / 4. szám
2 MAGYAR EGYHÁZ JÉRIKHÓ ÚJJÁÉPÍTÉSE “És átkot szóla Józsué azon a napon, mondván: Átkozott legyen az Ur előtt az a férfiú, aki felkel, hogy megépítse e várost, Jérikhót! Az ő első szülöttjére rakja le annak alapját s legifjabb fiára állítsa fel annak kapuit!” Józsué 6:26. Menjünk vissza kb. 3200 esztendőt a történelemben és nézzünk körül Palesztinában a Jordán déli völgyében. Ott találunk egy nem nagy, de erős várost, melynek akkor már komoly története volt. Erős falának, mely körülvette, egy része még az ennél is régibb időkre emlékeztet, az ősi Jérikhót megelőző még ősibb városra, mely ugyanitt állott és a maga védelméről ugyanúgy erős kőfallal gondoskodott, mint ez. Bibliai története olyan érdekes, hogy nem csoda, hogy az elsők között volt, melyet a régészek kiástak. Bizony, a Józsué korabeli Jérikhóból nem sokat találtak, hires falaiból meg éppen semmit se. Annak köveit bizonyára elhordták és belőlük uj falat, vagy mást építettek máshol. Az ősi J érikhóval kapcsolatban így mindmáig több a tisztázatlan, mint a tisztázott kérdés. Az azonban világos, hogy ezt a Krisztus előtti 13-ik században elfoglalták és a város és annak fala katasztrofális körülmények között elpusztult. A katonailag bevehetetlen falakat valószínűleg heves földrengés döntötte romba. A romokon keresztül a városba özönlő izráelita sereg aztán elvégezte a munka hátralévő részét. A Biblia szavai szerint “teljesen kipusztitának mindent, ami csak vala a városban, a férfiútól az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, juhig és a szamárig, fegyver élivel” (6:21). Jérikhó elpusztult. A győzelemittas hadvezérnek azonban se a vér, se a holttestek, se a romok és a felszálló füst látása nem volt elég. Józsué megátkozta még a gondolatát is annak, hogy ebből a romhalmazból valaha is város legyen újra. Nemcsak azt a férfiút, aki majd egykor az ujjáépitésbe kezd, hanem annak elsőszülöttjét és legifjabb fiát is halálos átokkal sújtotta. Mikor az izráelita sereg tovább vonult, a fülekben nemcsak a leomló falak dübörgése és a megöltek sikitozása, hanem Józsué dübörgő átka is ott zenget sokáig. Amig éltek, erre emlékeztek. Komolyan, suttogva beszélték el az eseményeket gyermekeiknek és a második generáció ugyanígy a harmadiknak. Az idő azonban múlt és nemcsak emberöltők, hanem századok is elmúltak, eltűntek egyik a másik után, mint nehéz tutajok az örökkévalóság végeláthatatlan folyamán. Több mint négyszáz esztendő telt el. Körülbelül annyi, mint a mohácsi vésztől a második világháborúig. A második világháború történetét nem kell könyvből tanulnunk. Aki ezt az elmélkedést olvassa, az a háború borzalmait átélte, saját tapasztalatából tudja, milyen volt. A mohácsi vészről azonban már tanulnunk kellett. Megvallom, hogy bár tanultam én is és akkor tudtam is jól, ma már az 1526- os évszámnál nem sokkal többre emlékszem belőle. így felejtödött el lassan Izráelben is Jérikhó ostromának és pusztulásának törénete és Józsué átka. Talán néhány an tudtak róla. De ugyan ki veszi az ilyet komolyan több mint négyszáz esztendő után? Jérikhó és környéke Benjámin törzsének jutott örökségül. A határ Benjámin és Ephraim öröksége között a Jérikhóból Béthelbe vezető ut volt. Béthelben élt egy Hiel nevű ember Ákháb király idején (Kr. e. 869-850). Az ö történetét igy örökíti meg a Biblia: “Ennek idejében épité meg a Béthel-beli Hiel Jérikhót. Az ő elsőszülött fiának, Abirámnak élete árán veté meg annak fundamentomát, és az ő kisebbik fiának, Ségubnak élete árán állitá fel annak kapuit, az Ur beszéde szerint, amelyet szólott volt Józsué, a Nun fia által.” (I. Kir. 16:34) Úgy látszik, ha mindenki más el is felejtette az átkot, az Ur Isten nem felejtette el. Az átok fogott. Nem tudjuk biztosan, mi történt. Szerencsétlenség áldozata lett-e Abirám és Ségub? Vagy egy kanaánita alapítási áldozatban ontotta ki a vérüket saját apjuk? Az biztos, hogy Hiel vállalkozásáért rettenetes árat fizetett. Ehhez hasonló történet tulajdonképpen az emberiség történelmének legelső fejezete is. Éden kertje az első emberpár boldogságának erős városa volt. Falainak köve az emberi szabadság, kötőanyaga az emberi erkölcs volt. Egyes theológusok szerint az ember teremtése és bűnbeesése között mintegy négyszáz esztendő telt el. A falak leomlottak, a város összedőlt, az első emberpár kiüzetett és a földre Isten átka hullott (I. Móz. 3:17). Csak érdekesség kedvéért említem meg, hogy Izráel népének Egyiptomban töltött ideje is négyszáz év körül volt (II. Móz. 12:40 szerint pontosan 430) és nagyjából ennyi idő telt el az utolsó ószövetségi próféta és Jézus születése között is. A számokba persze nem akarok semmit se belemagyarázni. Isten az elhagyatott Paradicsom romjaira uj várost épített, a mennyei Jeruzsálemet. Jaj, de milyen áron! Fündamentomának megvetése és kapuinak felállítása egyszülött Fiának, Jézusnak életébe került. Ezért mondja Pál: “Mert más fundamentumot senki sem vethet azon kivül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus” (I. Kor. 3:11), és ezért mondja maga Jézus: “Én vagyok az ajtó; ha valaki én rajtam megy be, megtartatik és bejár és kijár majd, és legelőt talál” (Ján. 10:9). Ezeknek az Igéknek ilyen messzire és mélyre nyúló gyökéreii vannak! Micsoda erős az a fa, melynek ilyen gyökérzete van! Az ilyenben meg lehet kapaszkodni! A világirodalom egyik legnagyobb remeke az “Elveszett Paradicsom”. Elveszett Paradicsom azonban csak az irodalom számára van, a hit számára nincs. A hit számára csak visszanyert Paradicsom van. Jézus egy gonosztevő előtt ennek kapuját a keresztfán nyitotta ki. Jobb vagyok-e, vagy gonoszabb annál a gonosztévőnél? Isten számára én is kedves vagyok, mert a gyermeke vagyok és egyszülött Fia értem is áldozott. Milyen különös, hogy akármilyen messze is megy az ember vissza a történelemben, ha a teremtés első napjáig is, mikor még Nap se volt, hogy világai jón, a nagy mélységből felszökő kozmikus féény első sugarai már Jézus arcát világítják meg. Csodáld meg ezt az arcot! Ámen! Papp Ákos Istennel járni, lakozni, Szent élettel illatozni, Igaz hitben nem habozni: Jézus Krisztus, taníts, Taníts imádkozni! Az uj magyarországi Énekeskönyvböl A cimlapon közölt kép a Magyarországi Református Egyház faliképsorozatából való.
