Magyar Egyház, 1965 (44. évfolyam, 2-12. szám)
1965-12-01 / 12. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ helyzet nagyon hasonló hazai véreink helyzetéhez), Kijvit evangélikus püspök felhívja figyelmünket karácsony ünneplésére negatív vonatkozásban úgy, hogy az nem a vidámságnak és szentimentális érzelmeknek karácsonyfa-fényében ölünkbe pottyanó alkalma, sem nem egy ünnepnap, amely mint ugródeszka átröpit bennünket a szilveszteri mámornak világába, sem nem egy alkalom, amit okos papok kitaláltak átöltöztetve egy pogány ünnepnapot keresztyéni köntösbe ... De igenis ünnepnap, amikor az Ur Isten “elküldötte az ő Fiát, aki asszonytól született, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiuságot” (Pál levele a Galatákhoz 4:4-5). Ez lehetőség és nem csupán Ígéret! Bárcsak az Ő érintése nyomán, karácsonykor templomaink csendjében, ezt a fiuságot, mint bimbóból a rózsát, kifakasztaná a mi életünkből is. * Azt mondják, hogy amikor Wagner, a nagy zeneszerző, hires operáit megkomponálta, mindössze csak egy zongora állt a rendelkezésére. Képzeletében, zenei füleivel “hallotta” csupán a hangszerek egybecsengését; valójában csak évek múltán hallgatta és hallhatta igazán, teljes zenekar előadásában. így Jézus egy adott történeti helyzetben az isteni kijelentés csúcspontján testté lett; személyes megtapasztalással erő, formáló erő az életünkben. Szükség van azonban ma a mi keresztyén egyéni és közösségi életünk bizonyságtételére, hogy ez a történeti Jézus Krisztus, mint egy személyes erő bennünket is a csüggedés völgyéből visszaküldjön feladataink végzésére a mindennapi élet munkamezején. Megújultan, a fiuság lelkűidével. Farkas Sándor J.-------------------o-------------------Karácsonyi elégia (Lelkipásztori naplóból.) 1956. december 24. Körös-körül égbemeredö, havas hegyek tövében, kis evangélikus templom fehér fala mellett maroknyi “56-os” magyar menekült feketéllik a hóboritotta temető szélén, az alpesi falu fölött. Frissen hantolt sir barna foltja domborodik az osztrák földből. Most fogadta magába az első magyart. Vakmerő legény volt. Meg akarta mutatni a hegylakóknak, hogy a budai hegyekben is teremnek bátor fiuk. (Pedig nem rég bizonyította be a budai uccákon.) Tegnapelőtt még sáncot ugrott siléceivel. Nem sikerült. Most itt nyugszik idegen földben. Hörgésböl szabadul fel egy fájj. Elkapja a szél, mely palástomat mint egy fekete lobogót vágja hozzá a fejfához, oda, ahová baráti kéz faragta rá a Kossuth-cimert. Megroskadt vállak közül fájdalmas beletörődést kifejező, fiatal arcok emelkednek reám. Bágyadt restelkedés suhan át rajtuk, mig zsebkendő nélküli öklök dörgölik a könnyet a piros szemhéjakról. Minden szempárban ott ül a szomorú kérdés: mi lesz velünk? Ezekben a napokban Isten szolgáitól, bujdosó magyarok pásztoraitól várnak feleletet életük minden kérdésére. Mit feleljek? Mit mondjak az igehirdetés után még vigaszul az anyátlanul, fegyvertelenül maradt ifjú hősöknek s a gyermekeik holnapja miatt rettegő szülőknek? Sötét hajnalon, szivemben ezzel az angyali üzenettel indultam el Pöllauberg felé: “Ne féljetek, íme hirdetek nektek nagy örömet!” A magas hegyoldalak nyári vendéglőit, a “Gasthaus”okát ezen a télen magyarokkal zsúfolták tele. Mindegyikben volt nagyterem, ahol istentiszteletet lehetett tartani. Ma reggel óta már három ilyenben hirdettem a karácsonyi evangéliumot. Az aratni való sok volt, a munkás kevés, igy hát négy napra tervezett karácsonyi túrámon húsz kis, magyar “láger” népéhez kellett eljutnom az evangéliummal és az Ur szent vacsorájával. Reggel az egyik Gasthausban halálosan beteg csecsemőt kereszteltem. Most pedig ez a temetés . . . Mégegyszer zokogva kong a szentelt érc a törpe toronyban. Steier-földi szokás szerint “búcsúzát” húz a harangozó, mikor a temetőből hazaindul a gyászoló gyülekezet. Az ajkak némasága mély. A könnycsepp leperdül az én arcomon is. Most már nincs idő felelni senkinek. Csak felsóhajtok a zengő harang felé: “Hogyan fogsz te még ma este karácsonyi örömet hirdetni ezeknek?” Arra gondolok, hogy közös a hivatásom a haranggal: hívogatjuk az élőket, elbucsuztatjuk a halottakat, de a lesújtó villámot megtörni egyikünk sem tudja . . . Aztán karon ragad a két svájci. Indulni kell tovább. A legjobb gyártmányú, amerikai “station wagon” a hozzákapcsolt pótkocsival az utszélen vár. Tulajdonosa Auguste Cornu, gazdag genfi kereskedő. A másik svájci: Horace Micheli, utolsó éves orvostanhallgató és a Kálvintemplom legfiatalabb presbitere Genfben. Monsieur Cornu mikor megtudta, hogy ifjú barátja indulni akar meglátogatni a szabadságharc menekültjeit, roskadásig megrakta autóját gyermekeknek való, értékes ajándékokkal. A kocsi tetejére is ládákat szíj jazott és a pótkocsit is megtömte. Bécsben jelentkezett az Egyházak Világtanácsa kirendeltségénél, mondván, hogy azért jött, hogy egy menekült, magyar református lelkésznek karácsonyra legyen autója az ünnepi szolgálatokhoz. Nekem jutottak. Vagy inkább: én kaptam őket, ajándékul. Most hát száguldunk tovább a temetőből. A következő szolgálati pont mélyen a hegyek közt: Stift-Vorau. Római katholikus kolostor két hatalmas termében szállásolták el a menekülteket. Az ebédlőben, ragyogó karácsonyfa alatt prédikálok. Lassan közelit a korai alkony, de nem fogadhatjuk el a szives invitálást a vacsorához. Ma este még el kell érnünk Máriacellt. Körzetem legtöbb magyarja az ottani hires kolostorban van elhelyezve. Indulás előtt tiz hónapos, lázas fiúcskát hoz az ölében egy fiatal anya. Horace rögtön megállapítja: tüdőgyulladás. De penicillin nincs. Minden orvost feltelefonáltak már a környéken, de mindegyik “utón van”. A megriadt anya kér, hogy vigyük magunkkal. “Rossz idő lesz, messze van,” — mondjuk, de semmitől sem retten vissza az anyai szeretet. Helyet szorítunk neki az első ülésen, ahol eddig is hárman szorongtunk. Az apának már nem jut hely. Nekivágunk. Táncolnak már a rádió által beígért hóvihar első pelyhei lámpáink fénykévéiben. A lánckerekes hógummik nem csörögnek már a kezdetben fekete szerpentin ut aszfaltján. Fokozatosan fehérré válik az ut, de rohan a kocsi a hátulról ránkszakadó szélviharban és hózáporban. Aztán fordul az ut, szembevág a szél és rakja be sűrűn a szélvédő üveget. Dolgozik a törlő és a leolvasztó, de a reflektorok már csak pár méternyire bírják áttörni a sürü, fehér, szakadó hófüggönyt. Folyton felfelé kell mennünk, s a meredek kapaszkodókat emberderék vastagságú, haránt irányú hótorlaszok borítják már. Egyre gyakrabban kell megállni. Horace ugrik ki mindig a lapáttal. Görnyedve hányja a havat ez a fiatal óriás. Később már be sem száll, csak megy az autó előtt, neki dőlve a viharnak széles vállaival és a hóbuckáknak a széles lapáttal. Fogom a másik lapátot és én is megyek előre. Egy kanyarban a hosszunyelü lapátot Horace arcába
