Magyar Egyház, 1964 (43. évfolyam, 3-9. szám)
1964-11-01 / 9. szám
MAGYAR EGYHÁZ 11 EMLÉKEZNEK A MAGYAR EGYHÁZ SZERKESZTŐI Megkérdeztük a Magyar Egyház volt szerkesztőit, hogy mi volt ebbéli szolgálatuk legizgalmasabb emléke. A megkérdezettek közül BORSHY KEREKES GYÖRGY egy tömör mondatban válaszolt: Amikor fizetni kellett a nyomdát és nem volt miből. URBAN JÓZSEF Még Pearl Harbor előtt, — 1941 tavaszán — a Bécsi Döntést követő részleges revízióval kapcsolatban Winston Churchill Magyarországot hullára éhes sakálnak nevezte, Roosevelt elnök pedig háborút provokáló, támadó országnak nyilvánította. Szülőhazánknak ez igazságtalan, de a világpolitikában nagy horderejű megbélyegzése késztetet arra, hogy a Magyar Egyházba “Is Haile Selassie an Aggressor?” címen vezércikket Írjak s abban párhuzamot vonjak az angol segítséggel hazájukat visszafoglaló ethiopiaiak és a Bécsi Döntés alapján az elszakított területekre bevonuló magyarok között — akiknek ügyét a cseh Szudéta-kérdés elintézése után pont a nyugati hatalmak dobták a Hitler és Mussolini ölébe. E vezércikkre lapunkat Canada területéről kitiltották s csak Mansfield szenátor hathatós támogatásával sikerült újból való beengedését kieszközölni. A reménytelennek látszó, de végül mégiscsak sikerrel járt küzdelem valóban emlékezetes és izgalmas szerkesztői élményt jelentett számomra. ÁBRAHÁM DEZSŐ Egyik legizgalmasabb történet akkor kezdődött, amikor 1954-ben a lap szerkesztését átvettem és a nyomda a fennálló tartozások kifizetését szorgalmazta, amit anyagi fedezet hiányában megtenni sehogy sem tudtunk. A mintegy hatszáz dollár összeget kitevő adósságot a környékbeli lelkipásztorok közül néhányon személyes váltó aláírásra felvették a bankból, de annak a kifizetése is állandóan eltolódott. Dr. Vincze Károly perth amboyi lelkipásztor hirtelen halála alkalmával olyan nagy részvét nyilvánult meg a mi közegyházi munkásságunk iránt, hogy a missziói alapra, árvaházra és nem utolsó sorban a mi lapunkra, a Magyar Egyházra is, nagyobb adományt adtak az öt tisztelő hívei és barátai, amiből az évekig fennálló tartozást azután teljesen kifizettük. Óh, ha minden egyházunk minden vezetője olyan lelkiismeretesen és pontosan vagy olyan hűségesen és áldozatkészen venné a mi lapunk ügyét, mint a mi néhai megboldogult főesperesünk, nem kellene akkor a lapunkat félteni semmi váratlan meglepetéstől. TÜKÖRKÉPEK A NEGYVEN ÉV REÁM ESŐ MUNKÁIBÓL KÖZLI: MARTON SÁNDOR NY. ESPERES-LELKÉSZ Donora, Pa. 1927-1929 Az Egyesült Államok egyik kis pennsylvaniai hegyi városának, Donorának, az 1927-ik évben, az alig több mint 100 lelket számláló egyháza, az eddigi beszolgáló lelkészi munka helyett önálló lelkészi szolgálatra vágyott. Vágyát az ez időben megalakult Független Magyar Református Egyház fennhatósága méltányolta s az akkori amerikai lelkészhiány folytán megindította az eljárást egy óhazai lelkész kihozatalára. így ért engem 1927 februárjában a Borshy-Kerekes György lelkésztársam felhívásában az a nagyon meglepő kérdés, hogy akarok-é Amerikában református lelkészi szolgálatot vállalni? Mint minden fiatal kezdő lelkészt, úgy engem is elfogott a vágy! Amerikába menni, uj világot látni, az akkori nyomasztó hazai életet egy biztatóbb s kedvezőbb anyagi élettel felcserélni! Kinek a lelkében ne támadt volna ehhez hasonló vágy? S bár nagyon nehéz volt az alig egy évvel azelőtt átvett, fejlődésnek induló s templom épitését már elkezdő csepeli gyülekezet hűséges tagjaitól való megválásom, mégis Amerika mellett döntöttem. Kedvező válaszom alapján a ki jövetelem ügye azonnal megindult. Lelkészi meghívás alapján, a kvótán felüli kiutazás, a vizűm ügye, a hajójegy megküldése után, már 1927 junius 27-én az akkori hajóóriáson, Leviathanon, New Yorkba érkeztem. Innen Donorára utaztam, ahol a gyülekezet, reménységét megvalósítva látva, első rendes lelkipásztorát nagy szeretettel s ennek kifejezéseképpen — berendezet lakással fogadta. Megindult az uj lelkész és a gyülekezet között a kölcsönös szereteten s megértésen alapuló egyházi munka. Az egyházépitő munka iránti vágyat felhasználva, azonnal megalakultak a különböző egyházi szervek, a Nőegylet, az Ifjúsági Kör, a magyar s a vasárnapi iskola, sőt egy gyermekénekkar is. A munka nagy lelkesedéssel folyt minden vonalon. De talán egyik legszebb jelenség volt a hetenként háromszor tartott istentisztelet; vasárnap reggel, este s szerdán este gyűltek össze a hivek, másvallásu testvéreikkel együtt, az ige hallgatására s az utóbbit az egyházi énekeink gyakorlására is felhasználva. A lelkiek mellett az anyagiakban is jelentős lett az eredmény. Csak egyet megemlítve, a 113 megkonfirmált lélek évi perselyadománya fedte a lelkész 1,200 dolláros évi fizetését. A teljes megelégedés uralta úgy a lelkész, mint a gyülekezet életét. S a gyülekezet már tervbevette a lelkészlakás felépítését is. Ebbe a szépen kialakult lelki harmóniába szólt bele egyházunk felettes hatósága s a new yorki egyháznak a megmentésére, a lelkésznek minden átmenet nélkül, 1929 májusában, New Yorkba kellett átmenni s ott a lelkészi szolgálatot átvenni. New York, N. Y. 1929-1934 1929-ben, anyáknapján érkezetem meg New Yorkba. A fogadtatás kiábrándító volt. “Miért jött ide a tiszteletes ur, hiszen itt már nincs egyházi élet”, mondta az egyház akkori gondnoka. “Megpróbálkozunk vele”, válaszoltam “s Isten segítségével elérhetünk még valami eredményt”. Az első, anyáknapi istentiszteleten, mindenek ellenére vagy 20-30-an hallgatták az igét. A közeli egyháztagok azonnali felkeresése, a távolabbiak értesítése nyomán hétről-hétre szaporodtunk! A pünkösd ünnepét már csaknem megtelt templomban ülhettük meg. A Szentlélek tovább működött! A Nőegylet, az Ifjúsági Kör, megkezdték szokott munkáikat. Élénkké vált a
