Magyar Egyház, 1964 (43. évfolyam, 3-9. szám)
1964-07-01 / 7. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ Harmincöt éves a cliffsidei templom Az 1925-ben alakult Cliffside-i gyülekezet most szeptember 13-án hálaadó istentiszteletei és ünnepi vacsorával emlékezett meg temploma épitésének 35-ik évfordulójáról. Az ünnepi igehirdetést Daróczy Sándor, a ligonieri Bethlen Otthon jelenlegi igazgatója, a gyülekezet szervező lelkésze végezte. A kis gyülekezet létszámához képest nagyszámú vendégsereg előtt az ünnepi bankett szónoka Dr. Béky Zoltán püspök volt. A gyülekezetben szolgált lelkipásztorok közül Dr. Füle Zoltán mondott megemlékezést, míg Marton Sándor megható hangú köszöntő levelét Dr. Harsányi András tósztmester olvasta fel. Dr. nagybaczoni Nagy Lajos, a jelenlegi lelkipásztor mutatta be a gyülekezet tagjait, köztük számos még életbenlévő és jelenlévő alapitó tagot is. A gyülekezet története és ez az ünnepség — melyről emlékkönyv is készült — jó bizonyságát adta. a létszámban kicsiny, de hűségében és hitében nagy közösség Ígéretes életrevolóságának. H. A. A cliffsidei gyülekezet vezetői.-----------oOo----------GUSZTI BÁCSI Hátizsákos, pápaszemes, sovány, barázdásarcu öregembert volt, már jó mélyen a hatvanban, mégis szuszogás nélkül bírta a hegyet, s alighogy odalent ócska kalapja fekete foltként fölbukkant az őszi aranysárgás meg bronzvörös ösvénytszegélyezö bokrok között, máris életnagysága Guszti bácsi lett belőle, hegyoldali házunk előtt, idefent. Zöld hátizsákja csak szinleg simult bele a stájeri táj zöldjébe, mert abban viszont kopottá olvasott bibliája szerénykedett, s ami e földi-egyházi létezésben oly igennagyon fontos: a lelkész-hivatali körbélyegző! Ennyit hozott magával ugyanis Guszti bácsi Erdélyből, jakabfalvóról, miután harminc évig pászlorolta ott a derék szász lutherist-ókat, amig csak tehette, s amíg közelebbi szülőföldje errefelé nem vonzotta. Mert ö még Schmidt Gusztávnak a nyugati magyar-határőrvidéken született, s ime mire öreg Guszti bácsi lett belőle, szükebb hazájából is más lett: osztrák keleti határszéli Burgenland, amit viszont magas, sőt igen-magas történetbölcseleti szempontból nézvén meg is lehet érteni. ..! Guszti bácsi hozzánk jövetelének sem voltak azonban tul-alantas szempontjai. Tüdőbeteg leányka feküdt ott fönn, velünk átellenben épen, a muraui hegyen, a nagy fehér kórházban, s az ö gondját is tartalmazta a hátizsák . . . Házi asszonyunk, akit házunk népe egyetemesen “máminak” szólított, eleinte idegenkedve méregette Guszti bácsit. A hegyi lakó zárkózott s félénken gyanakvó. Az meg hogy valaki a Stájerrel határos Landból való, afféle rokon, itten csak rossz pontnak volt betudandó. A nincstelen rokon seholsem tulkedves vendég, de meg a különböző ország tájakba-valósiak Ausztrában sincsenek valami nagyon jó véleménnyel egymásról. Mámink ezen felül még sohse is látott reverenda-nélküli papot, nem is szólva a bibliáról. Kénytelen voltam tehát Guszti bácsi lelkészi mivoltjának szemléletes megbizonyitására Guszti bácsi hivatali bélyegzőjét papírra nyomni, persze mámi szemeláttára, e bizonyságot még szellemtörténeti miértekkel is köritvén, amit ő nem értett ugyan, de tekintélyszerzö erőlködésem mégiscsak célt ért s mámi tágra-ámuló szeme tükrében máris látni véltem: nagy irodát, íróasztalt, nagy karszéket, könyvboritotta falakat . . . és a hivatali méltóságnak, más, roppant kívánatos kellékeit. Nem is tévedtem, mert veleszületett tekintélytisztelete nyomban friss tojásokkal, füstölt szalonnával pakolta meg Guszti bácsi hátizsákját, holnapra még vajat is Ígérvén . . . Csak szánni lehet az olyant, aki még nem élt közélelmezési jegy-receptre, mert az el sem tudja képzelni, mily fürge s büszke örömmel nyargalt Guszti bácsi a szanatóriumba. Ma már senki sem érti az ilyet, hiszen én még a jegy-rendszer megszűntekor sem hallottam itt senki emberfiától azt, hogy: Milyen jó, hogy már jegy nélkül lehet cukrot s miegyebet kapni!? Ellenben annál sűrűbben is azóta is ilyeneket: Már a Müller éknek is van televíziójuk! Mayeréknak már mosogatógépjük is van. így is lesz ez a helikopterig, meg azon is túl. Öröm? Büszkeség? — Hogyne! A Baieréknak még porszívójuk sincsen! Nem is viszik azok semmire sem . . . Guszti bácsinak ilyes gazdasági-csodás s akár jövendő jóléti-államos vágyai, büszkeségei nem voltak és nem is lehettek volna. Örült ő mindennek, amiben csak szemernyi szeretet is pislákolt. A szeretet sikerére volt ő büszke, s mindegy, hogy minő csekélység annak tárgya. Élete állandó büszkesége különben az volt, hogy ö magyar főgimnáziumban érettségizett. Én meg éppen ettől lettem büszke, különösen azért is, mert református főgimnázium volt az, amelynek neveltjéből erdélyi szász evangélikus lelkész lett. Schmidt Gusztáv fögimnáziumi tanuló tehát nyilván nem részesült a nyolc év alatt efféle sugalmakban: Nézd, Guszti fiam, elvégre és tulajdonképen, és voltaképen, és ha úgy vesszük, és ha belegondolunk, mindegy az, hogy református vagy evangélikus, tehát légy Te is református, mint itt a többség ... ! Nem! Mert éppen a nem-mindegyezés régi magyar református hagyomány volt, lényegből fakadó. Senki sem dicsekedett vele. Nem volt indítás ökumenikus melldöngetésekre, annyira magátólértődö volt, mert tiszta szeretet volt: a lelki szabadság szeretete. És ezért aztán Gusztáv Schmidtböl sem lehetett pl. Jakabfalussi Kovács Bendegúz, mert ilyes sutorékolás sem kecsegtette szebb jövővel. Nem. Sőt, a másik nagy büszkesége éppen az volt, hogy mint erdélyi szász evangélikus lelkész 500 pengős havi magyar államsegélyt kapott. S ö ezt is szeretetnek érezte, mert az is volt: egyenlősitön fölemelő s nem “elnyomói” szeretet . . .
