Magyar Egyház, 1964 (43. évfolyam, 3-9. szám)
1964-05-01 / 5. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 MAGYAR EGYHÁZKERÜLET HELYETT "CALVIN SYNOD" Lapzártakor vettük a hirt, hogy háromnapos tanácskozás után május 20-án befejeződött a Krisztus Egyesült Egyháza (United Church of Christ) felekezethez tartozó, eddig Magyar Egyházkerületnek ismert egyházi testület évi közgyűlése New Yorkban. Erről a gyűlésről már hónapok óta olvashattunk a Reformátusok Lapjában, hogy történelmi jelentőségű lesz. Hivatalos közleményeiben az egyházkerület elnöke négy alkalommal elkötelezte magát arra, hogy a közgyűlés előtt az alkotmány- és alapszabály-tervezetet a gyülekezetek lelkipásztoraihoz és hivatalos delegátusaihoz kiküldi és a végleges jóváhagyás majd csak akkor történik meg, ha azt az egyházkerület gyülekezetei is megszavazzák. A tervezetet előre nem küldötték meg a gyülekezeteknek, csupán a mostani gyűlés második napján osztották ki. A kiosztott tervezet-szöveg tartalmazta azt, hogy az alkotmány- és alapszabály már ezen a közgyűlésen törvényerőre emelkedik. Hiábavaló volt egy bátor és a gyülekezetek alkotmányos jogaiért sikraszálló kisebbség drámai küzdelme, az uj alkotmányt és alapszabályt a közgyűlés túlnyomó többséggel megszavazta. Ennek az uj alkotmánynak egyik érdekes pontja az egyházkerület uj neve. Az Amerikai Magyar Református Egyházkerület elnevezést leszavazták és uj nevük Calvin Synod, Conference of the United Church of Christ. Tehát nincs többé “Magyar Egyházkerület”, de van “Kálvin Egyházkerület”. Leszavazták azt a szépen előadott és jól megfogalmazott indítványt is, hogy valóságos hatáskörük legyen a kerület egyházmegyéinek. A történelem számára álljon itt azoknak a bátor lelkipásztoroknak és egyházi vezetőknek a neve, akik a kisebbségi álláspontot képviselték ezen a gyűlésen: Vitéz Ferenc, dr. Havadtőy Sándor, dr. Szilágyi Tibor lelkipásztorok, Nemesnyik János, Szentmiklóssy József és Kovács Albert gyülekezeti képviselők. Dr. Komjáthy Aladár “URAM MEDDIG REJTED EL ORCÁD TŐLEM?” Kálvin János halála 400-ik fordulójára Zsoltár és imádság. Kálvin János végső énekes szava, a haldoklóé, a legeslegutolsó és a legszebb: az elhaló lehellet, belesimul a májusi este melegenbefogadó csöndjébe, a lelket-ölelő nyugalom bársonyos harmóniájába. Kirebhen a nyitott ablakon, oda a genfi tó fölé; hangja itt rezdül még a halottas szobában, de színe s lüktetése már nem a siratóké, mert szív az, a szónak szive-dobbanása, benne a nagy találkozás öröme, a végső találkozásé, amelynek csak öröme van, az örömre-feltámadásé, s nincsen vége, csak kezdete van, csak mostanja van . . . 1564. május 27. Genf. Joannes Calvinus, Krisztus szolgája, imé elszólittatott. . . Élt nem egészen 55 évet: menekülésben, száműzetésben, hontalanságban. Szenvedte a rágalmaztatás, az üldöztetés, a gyilkos-szándékú gyűlölet veszedelmeit. Szolgálta Urát: küszködve tuberkulotikus lázakkal, köszvénytól bénultan és Istennek áldozatul felajánlott égő szive harcos fellobbanásaival. Vezette a Lélek őt is, “hová nem akart”, mint Mózest, Jeremiást, Ágostont, Luthert. Könyvtárak csöndjébe vágyott, de az Ur a Lélek kardjával fegyverezte, az üdvösség sisakjával és a hitnek pajzsával. Maga nyugalmát kereste volna, de hatalmas indulatok háborúságának felidézője lett. Keresztyén vallástanának tételei világos gondolati rendszerbe épülnek, de tanításainak fegyelmezett rendje önfegyelem is, pikardiai hevességének állandó fékentartása. Hitigazságainak kristályát megfényesiti a szent hevület világolása. Maga én-jét a teljes önismeretig reformálta a Lélek, s mig ő sem tehette, hogy “ne szólja, amit a Lélek adott szólnia", önuralmát az önemésztésig kellett fokozza. S most itt a pillanat: embernek halálé, hívőknek győzelemé “mert Krisztus keresztje csak akkor diadalmaskodik bűn és istentelenek fölött, ha szemeink a feltámadás keresztjét meglátják.’’ Ő már látja, de övéit már nem látja, az ő lelkipásztor testvéreit. Itt állnak előtte. A hatalmas termetű Béza fehér szakállán könny csillog; a nyolcvanévesen is csupa tüz-láng Faréi barázdás arca most megrendültén komor és Viret szelíd szeme csillagra néz, ott túl a nyitott ablakon . .. Talán arra gondolnak ők most, amit halottjuk irt volt franciaországi véreiknek:“Akár akarjuk, akár nem, e világban idegenek vagyunk... Boldogok, akik inkább elhagyják otthonukat, mintsem hitehagyottakká legyenek s minden tétovázás nélkül veszni hagyják földi jólétüket azért, hogy Krisztussal egyek maradhassanak . . .” Igen. Idegenek ők is, igy is, meg úgy is. De nem foglyok, mert Krisztus az övéit felszabadította: Maga követésére, kereszthordozásra. S “ha Isten súlyos terhet is rak reánk, megadja a vállakat is hozzá, hogy hordozhassuk a keresztet." Megrendítő a másik szó, amit még az imént mondott a haldokló: “Sok hibámat kellett elviselnetek, sőt mindaz, amit tettem, semmit nem ért, és én nyomorult teremtés vagyok . . íme, most értik-élik teljesen az ő tanítványai a tanítást: Isten úgy tisztítja meg az övéit, “hogy egész életükben gyakorolják magukat a bünbánatban és igy megtanulják azt is, hogy a bűn elleni küzdelem csak a halállal ér véget.” S az ő küzdelme most ért véget. Teste-lelke “törékeny edény”, s benne az élő hit Isten ajándéka, ha u.n. “hitünket magunkból meritenők____azt a Sátán bármelyik pillanatban kitéphetné a szivünkből.” A bűn elleni küzdelem valójában magunk személyes küzdelme enmagunkkal, belső küzdelem, az egyház testén belüli is. Ezért Írja Kálvin a reformátorok eredeti céljairól: “Semmi más nem volt szemünk előtt, mint az, hogy az egyházi élet visszásságain javítsunk . .. Mai küzdelmünk ugyanaz, mint az, amelyet a maguk korában a próféták és apostolok vívtak az egyházi élet elfajulása ellen! De az ellenpárt nyomban az erőszak fegyveréhez nyúlt..!’’ Mennyire fájt neki a rákényszeritett harc! Szive vágya bizonysága ökumenikus érzületének. Még 1552-ben írja: “Bárcsak elérhetnők azt, hogy a legjelentősebb (evangéliumi) egyházak komoly férfiai összejönnének és a hitnek egyes tételeit tüzetesen megbeszélnék, hogy utódainknak az írás szilárd
