Magyar Egyház, 1963 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1963-02-01 / 2. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ Mohácsy Endre: OBERWARTI SZÍNFOLTOK Népi szómagyarázás “Ó per enciánok” magyarította az osztrák Ober-Enns folyó nevét s Távoli Nagyvilágnak mindazt, ami ezen túlesik. Most a tirolinak van igy Felsőőr, persze fordított irányban, de jó huszórás gyorsvonataira, s ha hozzáteszem: 17 évet kellett várjak a nekiindulásra, kijő időben s térben is a Nagy Messziség, mely valaha obsitosaink képzeletét engedte szabadjára. Magukat mesélték persze ők is, meg Írtam magamat eddig én is amerikai levelezőimnek, akik egyre azt kérdeztékkérdezik, hová is jöjjenek Ausztriába, ha obsitos-nyugdíjasok lesznek, s mehetnek, ahová jólesik. Nyomban megindult hát velem a mesevonat, s vittem magammal őket: “Burgenland” felé. De nehogy bárki azt higgye, hogy magyarság-mentő lázaim fűtötték mesegőzösöm kazánját, mivel hogy ott magyarok vannak. Magyarok ugyanis szószerint mindenütt vannak, s lesznek is. Másvalaki intézi ezt s csak Ő tudja hány ezer éve, mondván azt, hogy a Maradék megtartatik. Aki ezt nem hiszi, gondolja meg: talán kétszáz-ezernyi magyar szorult “maradéknak” a Dunatájra ezernél több éve, s ma van belőlük vagy 12 millió “maradék”. Végre aztán valóság vicinálisa pöfög-szuszog velem neki a felsőőri “hegynek”, s addig kanyarog-erőlködik, hogy mégiscsak tetejébe jutunk. Nem örök hó borítja azt, meg tiroli jeges szikla, de napsütés mosolygása szórja aranyát búzatábla sárga szőnyegére, lóhere zöldjére, lila lucernásra, bükk-tölgyerdö lombjára, bársonyos tisztásaira, hunyorgós ablaku piros-tetős fehér házacskákra, ugart-szántó nyugalmas tempós emberre-jószágra. Erdő felől sok vékonyka ösvény kígyózik felém, csak egyet lépnék ki a vonatból, s máris járhatnám az erdőt, s jutnék valahová a kertek alá a ház végibe, s találnám a kicsi utat be az udvarba vigyázzban-álló mákfejek sorfala közt, s mondanám: “Adjon Isten...” s jönne a felelet: “... Isten!” Senki se kérdené, magyar vagyok-e, gyanakodnék, ha bizonygatnám. Nem szokás ez. Az tüsténkedik vele, kinek szüksége van igazolásra ... Falu belseje más: afféle idegenforgalmas, hoteles, espressos, music-boxos, frizérszalonos, benzinkutas, nagyáruházas főutca. Hasukat-szeretö bécsi kirándulók azért megtalálják a magyar-konyhás vendéglőket: sült kolbászt, hurkát, disznósajtot, babfőzeleéket, tepertős pogácsát. Büszkék rá, hogy állítólag bírják a “páprikát”, meg a balatoni rizlinget. Múlt századok izeit érezhetik újra, mondják is, hogy milyen jó volt akkor. Nekik osztrákoknak persze... Hetipiackor mégiscsak beárad ide is a Falu s befogja a járdát-utat-fényes kirakatot a sok fekete-fejkendős aszszonynép. Szabadban áll a vásár, olcsóbb is igy a rőfös holmi, alkudni is lehet rá, jobb érzés ez hazaindulásra. A “városi” parkban most nem a fagylaltos-kocsi kínálkozik a gyerekeknek, hanem a bognár húzódik uj-hordékkal, dézsákkal erős napsütés elöl az árnyékba. A szó mindenütt magyar, öregeké különösen, fiatalja persze németül is beszél, de egyáltalában nem afféle, se-magyarse-német vegyesen ... Elemista lánykáktól kérdem, merre van a református templom. Németül előbb. Iskolából jönnek, ők majd elvezetnek, menjek csak velük. Hát magyarul tudtok-e, kérdem én. Hogyne...! mondják. Nem az iskolában tanulják, de otthon. Ez is a fontos. Persze, hogy lesz, aki elvetődik, elfelejti majd, de a “maradék” megmarad, hiszen negyven éve annak, hogy ezeket mindide “beíratták” a trianoni urak, e leánykák meg 8 évesek. Hát igy is lehet számolni. Mert vannak lelkek, kik maguk világát magukból alakítják s nem a környezetből, meg a viszonyokból. A magyar nyelvterület élete éppen errefelé ezer és hatvanhat éves most s minden “józan” számolás szerint már régóta tatárul-törökül-szlávul meg germánul kellene beszéljünk . .. ! E kicsi lányok persze nem tudhatják még azt, hogy őket s apjukat-anyjukat valójában Ki tanította saját nyelvükre! Azt, hogy t.i. az Isten, merthogy Ő szól itten magyarul 1540 óta, ebben a szép nagy templomban, az 1500 lelkes gyülekezetben, pontosan a magyar reformáció kezdete óta, amikor az egész magyarságot maga nyelvén szólásra megtanította, hogy igéjét “kiki hallja azon a nyelven, amelyben születtünk”. Csendesnapi református istentiszteletre indulok-megyek: kisközökön, házvégeken, s egy kicsit deszkapalánkos hajdúsági utcákon érzem magam, menvén akkor vagy 40 éve zsoltárral, kisbibliával a kézben Bocskai-templomba. Lépcsöfeljárós vén fűszeres bolt a sarkon, ablakában fehér lapon nagy fekete betűkkel: Magyar Kölcsönkönyvtár. Vagyis lehet itt magyar könyvet is kapni, ilyen természetesen, akár a cukrot meg a sót: falu szélen, állandó egyszerűségben ... Ilyen közvetlen az igehirdetés is az ötszázlelkes teli templomba: “Az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. Elhívó szó, kiknek hallásra adatott, ereje élteti-forrnál ja hétköznapjainkat. Délután a nagy gyülekezeti teremben itt van rá a válasz: négy fiatal hittestvér személyes hitélmény ékről tesz vallást... Holland református lelkész az egyetemes papság elvét fejtegeti s vonatkoztatja az egyház-test tagjainak munkálkodására. Nagy beleütközés ez a világias gondolkodásba, amely római képzetek hatására egyházat egyházi hierarchiával azonosít. Kálvin szava szól bennem: “Én soha nem voltam több, mint laikus, ahogy mondani szokták”. Fiatal lelkészek szórvány munkájuk alapigéit hirdetik: “A jó pásztor életét adja az ő juhaiért” és “elmegy az elveszett után, amíg meg nem találja azt”. A záró istentiszteleten pedig uj erővel tölti el a hívők “királyi papságát” az Ur: “Elég néked az én kegyelmem...” Este a fáradhatatlan rendező s vendéglátó lelkész otthonában az egyház hollandiai képviselőivel beszélgetünk. Immár hat éve minden évben eljönnek, s ebben a szeszélyesen változó világban Ahhoz igazodnak: Aki tegnap, ma, holnap... is ugyanaz. Egyikük ma is viseli magyar nemzetiszinü jelvényét. Az első világháború után kapta, akkori magyar akciója emlékére! Kötetlenül sok mindenről van szó: a II. Helvét Hitvallás egyedülálló személyességéről, kálvinisták mindenkori és valóságos ökumenitásáról; a magyar nyelv eredetéről, sajátosságairól, szókincséről, hangszin-gazdagságáról, magyar költészetről és zenéről... Házigazdánk Kodály-lemezt szólaltat. Zongoráján Bartók-kotta, A napokban Kodály-hangversenyt rendez a gyülekezeti teremben... Könyvespolcán: Arany, Ady-kötetek... Ady-sor zárja nekem az estét: “Be szép ilyen végzetes néppel ugyanaznak. tudni magunkat.”
