Magyar Egyház, 1963 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1963-02-01 / 2. szám
2 MAGYAR EGYHÁZ A rágógumi lélektana “Ifjúságodtól fogva az a te szokásod, hogy nem hallgattad az én szómat.” Jer. 22:21/b. Volt egyszer egy Barletta nevű prédikátor, aki arról volt nevezetes, hogy minden istentiszteleten harsány nevetésre fakasztotta a gyülekezetét. A nép rajongott érte, a templom tele volt. Nem mindennapi igehirdetői módszerével óriási tekintélyt szerzett magának, ugyannyira, hogy nemsokára már itt is, ott is lehetett hallani az uj “homiletikai” tételt: Qui nescit barlettare, nescit predicare. Magyarul: Aki nem tud Barletta stílusában beszélni, az nem is tud prédikálni. Az egyháztörténelem sok furcsaságával együtt ez is elmúlt. Legalábbis én azt hittem, egészen addig, amig Amerikába nem jöttem. Az első meglepetések az amerikai egyházi élettel kapcsolatban az istentiszteleteken értek. Egyik detroiti presbiteriánus lelkész a nyáron egyszer ingujjban jött be prédikálni, bikavaditó vörös nyakkendővel. Néztem egy nagyot. Ilyen az óhazai református egyházban mindmáig elképzelhetetlen. Ennél sokkal jobban meglepett azonban a prédikációk stílusa. Én magam sohase voltam ellensége a jó humornak, igy abban sem látok semmi rosszat, ha a gyülekezet néha mosolyog a prédikáció alatt. A keresztyén embernek nem úgy kell ülnie mindig a templomban, mint a savanyu uborkának az üvegben. Az azonban, hogy a gyülekezet többször is hangosan felnevet a preacher szellemeskedésein, engem igen fájdalmasan érint. Lehet, hogy mások erre azt mondják, hogy “fine job”, az ilyen istentisztelet azonban az én szememben minden komolyságát elveszítette. Ezek után belátom, hogy következetlenség, de mégis egy humoros történettel szeretném bevezetni a mondókámat. Egy pap minden vasárnap szomorúan ment ki a templomból. Akármiről prédikált, a gyülekezet elaludt rajta. Újra és újra kérdezgette magában: What’s wrong with my sermon? Egyszer aztán beállított a templomba egy magnetofont és felvette az egész istentiszteletet. A szalagot hazavitte, megebédelt, megitta a kávéját, majd bevonult a dolgozószobájába. A feleségének meghagyta, hogy akárki keresi, ő nincs otthon, ne zavarja senki. És elkezdte nagy figyelemmel hallgatni a felvételt. Nem sokkal később a püspök kereste telefonon. A felesége megijedt, beszaladt az urához, hogy kihívja a telefonhoz. Azonban mit látott? A magnetofon járt, a preacher ott ült előtte egy kényelmes fotelban, és aludt, mint a tej! What’s wrong? Erre a kérdésre felel az Ige, mikor azt mondja: “Ifjúságodtól fogva az a te szokásod, hogy nem hallgattad az én szómat!” Jeremiás próféta ajkán keresztül mondja ezt az Ur Isten a fiatal judai királynak, Joákimnak. Joákim huszonöt éves korában lett király és tizenegy évig uralkodott Jeruzsálemben. Ne részletezzük, hogyan élt, hogyan és miért nem hallgatott az Ur szavára. Egy királynak sem nem könynyebb, sem nem nehezebb a vallás dolga, mint bárki más földi halandónak. Ha nem hallgatott az Ur szavára, annak nem királyi okai voltak, hanem a saját emberi szivének hitetlensége és konoksága. Azonban mondjuk meg azt is, hogy az Ur szavára nem hallgatni nemcsak úgy lehet, hogy messze elkerüli az ember a templomot, hanem úgy is, hogy minden vasárnap ott van. Az embernek van lelki képessége arra, hogy ne hallja azt, amit mondanak neki, ne értse, még ha hat erős hangszóróval ordittatják is a fülébe. Az az ember, aki erősen másra figyel, illetve erősen nem figyel semmire sem, úgy ráz le magáról minden feléje kiáltott szót, mint ahogy lerázza magáról a liba a vizet. Az amerikai templomok legutálatosabb éktelensége a rágógumi. Az én szememben ez egyébként is utálatos, különösen ha beszél is velem az illető, mig a gumit rágja. Ha azonban erre azt mondom, hogy Ízléstelen dolog, még nem oldottam meg a problémát. Mi van a rágógumi mögött? A lélektan már régen megfigyelte és kianalizálta a cumizó, ujjúkat szopó gyerekeket. Sok szülő bosszankodik, mikor látja, hogy a gyerek szopja a hüvelykujját. Néha mérgesen kirántják a szájából, megmagyarázzák neki, hogy az csúnya dolog, de egy perc múlva a hüvelykujj ismét a szájban van. Mi van a cumizás mögött? Azzal, hogy a gyerek szájába veszi az ujját, egy kört zár be, amit behajlitott karjával képez. E bezárt kör szimbolikus. Azt jelenti, hogy ő az alatt az idő alatt egyedül és kizárólag önmagával van elfoglalva. Nem érdekli semmi, ami körülötte történik, nem lát, nem hall semmit. Ha kezébe nyomnak egy játékot, eldobja. Szinte körülbástyázza magát a külvilág iránti közönnyel és minden figyelmét a kör közepe felé fordítja. Ott van ö. A gyermeket ebből a helyzetéből kimozdítani roppant nehéz. Kicsit furcsa volna, ha a templomban is minden gyerek és felnőtt, akit nem érdekel a prédikáció, az ujját szopná. Az ujjszopást azonban, a befelé való fordulásnak ezt a szimbólumát helyettesíti egy másik, a modern amerikai kultúra csodálatos vívmánya: a rágógumi. Sokszor elnézem az embereket a templomban, a földszinten, vagy a karzaton. Néznek kifejezéstelen szemmel a semmibe és rágják a gumit. Álluk egy óramű pontosságával mozog fel és alá. Ki tudja, hol jár az eszük? Vagy ki tudja, jár-e olyankor az eszük egyáltalán? Ha igen, azt hiszem, erre gondolnak: itt vagyok a templomban, a perselyben az én borítékom is benne van, mit akartok még? A láthatatlan bástya falán, mellyel körülvették magukat, szinte látom a három rövid, tipikus amerikai mondatot: That’s all! Don’t bother me! Get out of here! A templom karzatain és bejárata körül hétről hétre egy jó szemétlapátra való széttaposott rágógumit söpör öszsze a janitor. Sokan még urvacsorázni is úgy mennek, hogy nem veszik ki a szájukból azt az undorító gumit. Az egyik gyülekezetben egyszer az urvacsorai kehelyben, a bor felszínén úszott egy rágógumi. A< lelkipásztor halálra rémült, mikor meglátta. Szerencse, hogy idejében észrevette és nem adta tovább a kelyhet a következőnek. Hogy tud valaki ennyire Ízléstelen lenni, számomra felfoghatatlan. Ilyen tapasztalatok után nem voltam túlságosan meglepődve, mikor a következő történetet hallottam. Egy evangélizátor a bűn valóságáról és a megtérés szükségességéről beszélt. Alapigéje Sodorna és Gomora története volt. Mikor kijöttek a templomból, egy asszony odament hozzá és azt mondta: Reverend, én most hallottam először, hogy Sodorna és Gomora két város volt! Mindig azt hittem, hogy férj és feleség, mint Dán és Beérseba! Vájjon Isten Igéje elvesztette volna már minden érdekességét a modern ember számára? Szó sincs róla. Ahol azt tisztán és igazán hirdetik, ahol annak szolgálatát komolyan veszik, ott az emberek eldobják a rágógumit, kilépnek a körből. Előjönnek, mint a virág a fénybe, a medve a tavaszba. Hallgass az Isten szavára. Te is, aki hirdeted, te is, aki hallgatod. Életnek beszéde az mindnyájunk számára. Ámen! Papp Ákos ÍRÁS ÉS ÉLET . .
