Magyar Egyház, 1962 (41. évfolyam, 2-12. szám)
1962-04-01 / 4. szám
(> MAGYAR EGYHÁZ New Jersey öreg magyarjainak emlékeiből i. Megírtuk már, hogy milyen változatos és részletes felvilágosítást kaphatunk hosszú évtizedek óta itt élő magyarjainktól azokról a régi időkről, régi emberekről, rég megváltozott munka- és életviszonyokról. Különösen nagy dolog volt az, amikor fiatal, nagyobb várost nem is látott falusi legények, leányok, sőt gyakran fiatal fiuk és kislányok érkeztek meg Amerikába és néztek szembe az itteni szokatlan körülményekkel. Munka sem akadt olyan egyhamar, az árvaság is könnyen megülte a lelket és igen össze kellett szedniük magukat, ha a szokatlan uj világban helyt akartak állni. Öreg magyarjaink emlékezetében sok részlete megmaradt a régi időknek, de legélénkebben a saját kijövetelükkel kapcsolatos élményeket tudják feleleveníteni. Pirigyi Ferenc, nyugalmazott gyári munkavezető, a cartereti református egyház volt főgondnoka és az egyházkerület pénztárosa, akihez Dr. Harsányi András cartereti lelkész vitt el bennünket, a következőképen mondta el első amerikai élményeit: “Kérem szépen, tizenegy nap jöttünk a hajón. Még ott csak jó vót, mikor kijöttünk, falunkbélinél mentem, Sédi Szájd Klifszájdra. Falumbélinél mentem. Hát ott volt két gyerek, ember, asszon. Früstökre adott nekem észt az ótmélt (oatmeal), észt a zablevest, amit egyáltalán nem tuttam megenni. Annyi vót a früstök. Dél jöt, egy kis kenyér, hat-centes kenyér most egy családnak, délre is, vacsorára is. Jutott belőle kis karajka. Hát tizenkilencéves vótam, hát én akkor megettem, megettem vóna magam ászt a kenyeret, kérem szépen. Megettem vóna. Meg egy félfont húst, vagy egy font húst is vele. “Veil, hát asztán én felmentem a hegyre. És ottan leültem a sziklára, elkesztem sírni. Hát Feri, minek gyöttél te ki Amerikába, mikor neked otthon vót kenyér, minden a világon, szivar, cigaretta, pipa, ami kelletett. Mer dolgosztam és az édesapám megatta. “De itt egyáltalán nem lehetett munkát kapni, nem volt munka. Mit csinájjak? Ejöttem ide Karteretre, Lizabetről gyalog; vót itten nekem ösmerősöm. Bementem nála. Hát az vasárnap, vasárnap este vót. Hárman vótunk. Mingyán az Erzsi, nagyon jó ösmertem hazulrul, tette ki a bélest. Hát csak bélesnek monták odahaza, ü hazaiasan sütött, túrós bélés, káposztás bélés, azután mákos rétes, ijesmiket. Hát én hozzáfogtam enni. Aszmongya nekem az Erzsi, hogy: te, Feri, éhes vagy. Mondom: montál valamit, hogy éhes vagyok, mondom, hiszen én halok meg éhen, jó asszony, mit gondolsz, csinájjatok valamit, hogy kapjak munkát. Férje aszmongya: egyáltalán nincs, egész bisztos. Visszagyalogoltunk Lizabetre, ott osztán vettünk valami hajót, azt akkor átmentünk Paszaikra vagy hova, nem tudom én ászt, onnan mentünk teherkárén megint vissza Sédi Szájdra. ügy asztán megint Nujorkba, Nujork Sztétbe. Rószton, ott van nekünk egy kis egyházunk, Nuburg, Rószton. (Roseton, Newburgh mellett.) És oda elmentünk, onnan is gyalogolni kelletett éccakára. Nuborgból körülbelül annyira, mint ide Emboj (Perth Amboy). Begyalogoltunk, ott meg ojan hejre mentünk, amejiken az asszon is, az ember is az én szüleimnek igen jó baráttya volt. Igen-igen jó barátok vótak eggyütt. Mán ott is asztán annak az asszonnak vót húsz burdosa. Kérem szépen, egy nagy tekenővel fánk mán meg volt sütve, vasárnapra. Hát asztán leülünk, a gazda mingyán hoz egy kis morgót: igyál Feri. Megittam. Az asszon: egyél Feri egy kis fánkot. Hozzáfogtam, osztán vagy nyócat behajitottam. Aszmongya az is, hogy: te Feri, éhes vagy. Mondom, úgy van. Hát aszmongya: tudod, mit mondok neked? Ne menny vissza te izébe, Sédi Szájdra, maraggy it. Lessz itt neked mit enni, fiam. Ha te nem tudói megfizetni, majd megfizeti édesapád. De, aszongya, bisztos vagyok benne, hogy fogol kapni munkát, ügy is volt. Ott marattunk mind a ketten, igy ászt megrögzöttünk ottan, má ászt vót mit enni.” Ebből a rövid elbeszélésből is látszik, hogy milyen nehéz volt annak idején egy magános fiatalembernek valahol megvetnie a lábát. De az is kiviláglik belőle, hogy rokonokhoz, barátokhoz menve, a végén mégis csak sikerült munkát kapni, s a jószándéku emberek, jó ismerősök addig is hiteleztek, segítettek azon, akinek arra szüksége volt. Kardos János, Perth Amboy-i lakoshoz Ábrahám Dezső református lelkész vitt el. Kardos uram 1892- ben született Zemplén megyében. Tizenötéves korában került ki édesapjával együtt Amerikába, majd apja hazatérése után egydül maradt. Háború és betegségek tizedelték otthon a családot s a fiatal fiú egyre inkább úgy érezte, hogy jobb lesz itt maradnia: “Hát asztán az élet úgy alakult ki, hogy a szüleim asztán nagyon hittak haza. Mennyek, és mivel magam vótam az első gyermek, odahaza nősüjjek meg. Hát én meg nem is akartam figyelembe venni. Meg osztán a Tegze tiszteletes ur, mikor megmontam neki, hogy körülbelül el fogok menni haza, mer a szüleim már nagyon hívnak, mert hogy nősülni kell, aszmongya, hogyhát Jancsi fiam, ha nősülni akarsz, hát itt is vannak jányok, oszt a feleségemet kommendálta. A feleségem odatartozott az egyházhoz, osztán én is, és addig, addig ott, hogy pár esztendő mulve össze is kerültünk. Elvettem a feleségemet. Node asztán közbe én nem Írtam meg haza, hogy nősülök, hát a keresztapámnak a lánya, mint odahaza, nem tudom, szokás volt az, vagy mi volt, hát ászt nevelték nekem. Ászt ki is külték Amerikába, a leányt. De mán én azelőtt két héttel megnősültem. Hát az Ilon kigyött, asztán bejutott a gyárba. Feleségem beszélte rá. Aszmonta, nahát Jancsi, nembaj, hát elkéstem.” Mikor az ilyen történeteket hallgatja az ember, lehetetlen nem érezni, hogy már több, mint félévszázaddal ezelőtt milyen szoros, a magyarországi rokonság életébe mélyen beleszövődő szálak kötötték az itteni magyarságot oda, az elhagyott szülőföldhöz. Dohos Sándor Franklin-i lakos Makár János lelkész egyházának a tagja. A beregmegyei Tiszavidről való és 1905-ben, tizenötéves korában került Amerikába. Annak ellenére, hogy a törvény tiltotta kiskorúak munkába állítását, ő hamarosan elment dolgozni. így telt az élete: "Hortam a vasrudakat abba a nagy jukba le és fel. Hetvenöt cent tiz órára. Hát dógosztam ott vagy egy hónapot, a ruhát letépte rullam azok a vasrudak, mikor mentem a lépcsőn, jeges vót, téli időszakba, és végigszalatt rajtam a vasrúd, lehuszta rólam a ruhát. Hát aszmongya a nővérem: hát te, fiú, aszmongya, hát nem győzöl magadnak annyit keresni,
