Magyar Egyház, 1962 (41. évfolyam, 2-12. szám)
1962-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 Valósziniileg kevesen tudják, mert sem az amerikai magyar közvélemény, sem pedig a magyar vagy finnugor nyelvtudomány művelői nem vettek tudomást róla, hogy 1947-ben elkészült az első doktori értekezés az amerikai magyar népnyelvről. A kézirat máig sincsen kiadva nyomtatásban, s egyedül Princeton egyetemének könyvtárában található meg a következő bejegyzés alatt: The Eastern American Dialect of Hungarian. An Analytical Study of Pierre Ervin Szamek. A dissertation Presented to the Faculty of Princeton University in Candidacy for the Degree of Doctor of Philosophy. Recommended for Acceptance by the Department of Oriental Languages and Literature, June 1947. Száma: P 685.1947. 46. Amint a címből kiderül, a szerző és az értekezését felülvizsgáló professzorok egyaránt úgy fogták fel az Egyesült Államok keleti részében beszélt magyar nyelvet, mint az egyetemes magyar nyelvterület kelet-amerikai nyelvjárását. Ez a bármennyire is eredeti, de kétségtelenül meglepő felfogás egyszersmind két — bár ki nem mondott — utalást is tartalmaz: az egyik az, hogy az Egyesült Államok keleti részében beszélt magyar nyelv egységes és mint ilyen különíthető el a többi magyar nyelvjárásoktól, a másik pedig az, hogy ezzel a kelet-amerikai magyar nyelvjárással szemben lehetséges vagy éppen bizonyítottan megvan egy dél-, közép-, vagy nyugat-amerikai magyar nyelvjárás is. Bár már jó idő eltelt 1947 óta és vagyunk néhányan, akik hosszabb idő óta és elég következetesen vizsgáljuk az amerikai magyar népnyelvet, semmi szin alatt sem mernénk állítani, hogy ez a kérdésfelvetés ilyen formában lehetséges lenne. A szerző rögtön az előszóban ki is fejti, hogy dolgozatában a “dialect” megjelölés “refers to the Magyar spoken in America,” és “is used to describe the new forms of Magyar speech under the influence of English.” Felfogása szerint tehát csak a már amerikai környezetben keletkezett kiejtési és beszédformák tartoznak abba a jelenségcsoportba, amelynek alapján az amerikai magyar népi beszéd tulajdonságait kutatnunk kell. Nem kell mondanom, hogy ez túlságosan mesterkélt, és rendkívül szűk, sőt könnyen helytelen eredményekre vezető eljárás. Legnagyobb hiányossága, hogy nem ismeri fel az Amerikába áttelepült, egymástól sok tekintetben lényegesen különböző magyar nyelvjárások továbbélésének és itteni továbbfejlődésének tényét. Azt a tényt, hogy vannak külön-külön székely, szatmári, zempléni, nógrádi, somogyi, stb. magyar települések, amelyek a helyi magyarság életében elfoglalt többségi helyzetüknél fogva nemcsak az illető magyarországi vidék nyelvjárásának eredeti formáját őrizték meg, illetőleg fejlesztették tovább, hanem sok tekintetben hatottak a környezetükben élő, más magyar vidékekről származó uj amerikai lakosok magyar beszédére is. Az is nyilvánvaló, hogy a palócos á-t és annak változatait beszélő magyar kiejtésében másképen fogjuk megtalálni az angol vagy más, nem-magyar nyelv hasonló kiejtésű á hangjait, mint például az alföldi környezetből idekerült magyar kiejtésében, amelyben, amint mindenki tudja, egyik főjellegzetesség épen a szinte az o-hoz közelálló hangszinü magyar a hang. Hasonlóképen kritikusan kell állást foglalnunk a szerzőnek azzal az eljárásával szemben, hogy alig néhány, névszerint meg sem nevezett magyar adatszolgáltató beszédére vonatkozó megfigyeléseiből vonta le következtetéseit. Olvasóink, akik már több alkalommal találkoztak ezekkel a problémákkal, jól tudják, hogy a mai nyelvészeti kutatás épen úgy, mint a mai társadalom- és történelemkutatás, általában nem egyes, szembeötlő vagy esetleg csak egyéni szokások, beszédformák, elszigetelt tények, stb. elemzésével foglalkozik, hanem igyekszik következtetéseit a legszélesebb és legváltozatosabb megfigyelési anyagból levonni. Ezért van szükségünk arra, hogy százak és ezrek beszédét vegyük hangszalagra, mert nem akarunk érvénytelen és téves következtetésekre jutni. S mivel e doktori értekezés szerzője még azt sem árulta el, hogy az általa megfigyelt magyar személyek Magyarország melyik vidékéről valók, tehát milyen nyelvjárási sajátságokat hoztak magukkal, ugyan hogy lehetne megállapítani, még rájuk vonatkozóan is, a beszédükben mutatkozó nyelvi változások igazi okait és valóságos lefolyását? Tisztázatlan háttérből kiindulva semmilyen tudományos eljárás nem adhat biztos eredményeket a ma jelenségeinek elemzése alkalmával. Vannak azonban érdekes igazságok is ebben a tanulmányban, amelyek azonban inkább az általános megfigyelés és nem a népnyelvi kutatómunka belső körébe tartoznak. A szerző nem tudja elhallgatni azt a tapasztalatát, hogy az amerikai magyar beszéd lejegyzése elég nehéz feladat az adatszolgáltatók “nemzeti büszkesége és gyanakodása”, különösen pedig a magyar sajtónak ama idegenkedése miatt, hogy még csak nem is hajlandó tudomásul venni egy külön kifejlődött amerikai nyelvi forma létezését, “kivéve az amerikai magyar társadalom legalacsonyabb rétegének beszédét”. Ezzel szemben az igazság az, Írja Szamek, hogy számos esetben a nyelvjárási beszédforma (értve alatta az amerikaias beszédformát) olyan elválaszthatatlan elemévé vált az amerikai magyar nyelvnek, hogy ugyanaz a személy, aki a leghangosabban tiltakozik az amerikaias beszédmód létezése és kivétel nélküli használata ellen, öntudatlanul is következetesen használja az angolos hangtani, mondattani és más formákat, észre sem véve, hogy ezeknek semmi köze a magyarországi köznyelvi formákhoz. Hogy ebben mennyire igaza van a szerzőnek, azt e sorok Írója is számtalanszor tapasztalta, amikor visszaemlékező öreg magyarjaink, bár szinte lelkűk minden szálával elmúlt ifjúságuk és az azt körülvevő óhaza emlékképeihez kapaszkodtak, azokba a régi időkbe mindig ilyen részleteket vetítettek vissza, mint például: az akkori napszám Magyarországon dollárban vagy centben (korona, forint vagy krajcár helyett), egyik falu távolsága a másiktól mile-ban (kilométer helyett) s ugyancsak igy voltak a mértékegységekkel, ha súlyról volt szó, s már szinte senki sem emlékezett a kilóra vagy kilogrammra, hanem mindig csak fontról beszélt. Vagy visszaemlékezve egy kocsmai vitatkozásra, amely valahol Nógrádban folyt le az elbeszélő és más hasonló tizenhatéves fiuk között, az illető igy idézte akkori önmagát: “Hát vótak nekem ott jó hódijaim, de az egyik, az nem vót jó bodim, osztán akkor csak ászt montam neki, ‘you just shut up!’ (ezt igazán nem akarom olvasóim számára fonetikusan átirni!), és azután nem is lett több beszid.” Más esetben rögtön észreveszi magát az ilyen “anakronizmus” elkövetője, amint az a következő szövegből is kiviláglik: “Hát én osztán montam neki, oké. Ugyan, dehogyis montam, hogy oké, hiszen akkor még nem tuttam, hogy mit jelent!” Hasonló megfigyeléseket tehetünk középosztálybeli magyarok beszédével kapcsolatban is. A fenti elvi ellenvetésektől eltekintve Szamek dolgozata megbecsülésre méltó kísérlet, mert elsőnek vázolja fel az amerikai magyar nyelvterületet, az amerikai magyar sajtónak és olvasótáborának statisztikai és területi képét, A z első doktori értekezés az am erikai m agyar népnyelvről
