Magyar Egyház, 1962 (41. évfolyam, 2-12. szám)
1962-11-01 / 11. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ és megragadása annak: sok-sok Ígéretnek, melyet Isten elrejtett és megmutatott. Más ember nem tudna rájönni, nem érti ezeket a szavakat, de az adventi lélek tudja, hogy ezer igaz és ámen Ígéret szó a mellett, hogy Isten utrakelt, Isten eljön mi felénk. Egy hadifogoly kisleánya mondotta nekem: mindig hallom az esteli vonat zakatolását, amelyen édesapám háborúba ment. Azt feleltem: Mindig fogod hallani annak a hajnali vonatnak a zaját, amelyen a fogságból hazaérkezik. Az egész kijelentés nem egyéb, mint ennek az egyetlenegy óriási gondolatnak: az Isten hazatérésének a kifejlesztése. Az örökkévalóságból elindul a Fiú, hogy áttörje az időt és a történelmet, egy szűz asszony testén keresztül belépjen az emberi életsorsba. Végigélje ezt az életet a bethlehemi bölcsőtől a Golgotáig, elmondjon, megmutasson, megtegyen és végrehajtson mindent, amivel a lelkek zárát letörheti, a lelkeket várakozásra bírhatja, előkészítheti a nagy találkozást és a nagy beteljesülést. íme az, hogy újra adventét ünnepiünk, tulajdonképpen uj bizonysága annak, hogy mi várunk a felénk közelgető Megváltóra. Hogy Ő útban van, jön, egyre közeledik és minél inkább várjuk, annál közelebb van. Álljunk ki az emberek sürgő-forgó sokaságából, fogjuk meg egymás kezét és a templom magányos csendjében hajtsuk végre a várakozás nagy forradalmát, ahogy azt Simeon és Anna tette a jeruzsálemi templom pitvarában. Mindig akkor fordult meg a világ, mikor az emberek elkezdettek — várni. Hiszen, amig letelepedünk e szent asztal körül, a várakozásnak alázatos és boldog állapotában, maga a nagy megérkező, a Krisztus lép bele a mi életünkbe olyan valóságosan, ahogy ajkunkon belép életünkbe a kenyér és a bor. Kitárult szivünkön keresztül megtöretett testével és kiontott vérével igy lép bele megint életünkbe az ő királyi dicsősége teljeségében az Ur, akire vártunk, s akire bennünk és ratjunk keresztül vár a világ. Református istentiszteletek a fővárosban Jóllehet a fővárosban megszervezett magyar református egyházközség nincs még, az Amerikai Magyar Református Egyesület központja már harmadik évtizede gondoskodik az ottani magyar reformátusok egyházi kiszolgálásáról. Ezt a szolgálatot, már több mint egy évtizede, az azelőtti szórványos alkalmak helyett két hetenként rendszeresített istentiszteletek által látta el. A Kossuth Ház eladása óta ezeket az istentiszteleteket a National Cathedral St. Joseph kápolnájában tartották s kívánják tartani, amig az uj Kossuth Ház, előreláthatólag a jövő év folyamán, fel nem épül. Az őszi első istentisztelet november 4.-én volt Borshy Kerekes György szolgálatával. Ez alkalommal kegyeletes megemlékezés történt a magyar történelem októberi eseményeiről, s igy első sorban az 1956. októberi szabadságharc mártírjairól, valamint a Reformáció évfordulójáról. A további istentiszteletek idejét az Egyesület központja külön meghívókon szokta közölni a főváros magyar reformátusságával. Megemlíthetjük itt, hogy Washingtonban ezidő szerint különböző beosztásokban hat olyan magyar református lelkész van, akik az egyházi szolgálatban készséggel részt vesznek. Egy száz éves magyar vers Tompa Mihál Tompa Mihály (1817-1868), a XIX. század kiváló és kedvelt költője, gömörmegyei, legutóbb hanvai református lelkipásztor, különösen a Bach-korszak idején, a Habsburg-önkényuralom alatt szenvedő magyarságnak adott lelki erősítést rejtett célzásokba burkolt, allegóriás verseivel. “A gólyához”, és “A madár y : U J SIMEON fiaihoz” mindenki által ismert költemények s ma Ismét fájdalmasan aktuálisok. Az Itt közölt és tárgyalt “Uj Simeon” egyik legmélyebb értelmű, bibliai vonatkozású allegóriás költeménye; most száz éve, 1862-ben Irta. Térdem remeg, hajam fehérlik, Orcám redős . . . öreg vagyok! S az uj évet megértem ismét . . . Nem vittek el bu, kor, bajok! Az élet mintegy kérdi tőlem: Mire vársz még? minek vagy itt? És tol, mikép a fán letolja Az ifjú lomb a tavalyit. Mégis, mit szivem váltig óhajt És fennhangon kér ajakam: Az: hogy csak éljek! kínosan bár, Kenyér nélkül, hajléktalan; Ha most meghalnék, el nem érve, Mit szivem oly buzgón remélt: Nem tartanám hosszabbnak éltem, Mint egy kimúló kisdedét. S mért függök e zajos világon, Mikor csend s béke lesz amott? Mit várhatok még életemtől? Semmit, semmit . . . csak egy napot! Melynek fényes, csábos reménye A rég megunt földön maraszt, S gátolja e sárház ledőltét . . . Azt a napot várom, csak azt! Szép, szép leend az! sok hasonlót Nem szülnek évek, századok; Oh, hogy e fényes, e dicső nap Mivoltáról nem szólhatok! Pedig képét itt hordom . . . amint Magát telkembe rajzolá; Ahogy velem volt alva s ébren, Ahogy kisért mindenhová. Rá gondolák magányom csendén S ha örvény nyílt hajóm alatt; Rá a börtön fojtó legében, És bujdokolva, mint a vad; Heves csatákban azt kerestem A por- s füstben szakadt derűn, Hulló vérem- s múló napomra Miatta néztem keserűn. Sokszor véltem, hogy messze van még, Sokszor hittem, hogy már közel! Sugárit fellövelni láttam: Akkor fedé sűrű köd el; Elhalványult, leszállt reményem, S megint mosolygva tűnt elő, Mint nyári esthajnal világa Lassan mindig keletre jő. így folyt el éltem,—s vén vagyok már, De boldogabb, mint annyi sok, Kiknek tört hittel kelle délben A koporsóba szállniok: Az uj évet köszöntve: lelkem A hitnek karján ringatom, Hogy e feltűnt év rejti, hozza Ama napot, az én napom! Oh, akkor életem megújul! Izmam gyors lesz, vérem meleg; Kézen fognak, kik koszorúsán S dalolva körben lejtenek; Az életnek rozsdája: a gond, Kor, kétség, bánat: egy se bánt! E várt napon lelkem utószor Cseng, villog fényes kard gyanánt. S ha feltárul az áldozóknak Ama szent csarnok kapuja, S megzendül a győzelmi ének: Halléluja! Halléluja! Ha tömjénem javát az oltár Izző tüzére hinthetem: Elég, elég lesz ... ! vén szolgádat Bocsásd el akkor, Istenem!
