Magyar Egyház, 1962 (41. évfolyam, 2-12. szám)
1962-11-01 / 11. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 Elődjei a magyar reformáció korának verselő prédikátorai. Tompa fő-témája valójában az övékével közös: a Jerémiás témája, Isten sújtott népének siralma, az Isten népévé lett magyarságé a 16. században és a kálvinista pap-költő legszemélyesebb hangjaként a 19. században. “Bibliámnak és lantomnak élek”—állandó élményéből kibomlik a magyar költő fájdalmas liraisága “A gólyához” szóló siralmas panaszában, hogy azután az “Uj Simeon”ban a Bach-korszak elnyomatásában sinylődő nemzet szabadság-reménységét élje személyes élete-halódása végső földi értelmének. Ő ez a Simeon, akit annyiszor “megnyugtat az áldott predesztináció”, akitől annyiszor “kérdi az élet: mire vársz még? minek vagy itt?” Az élet: az ő tüdővészes, szívbajos, két kisfia halálát sirató, halálos beteg felesége rémült tekintetével, kollegái irigységével megvert élete. Az “Uj Simeon” csak megélni kíván: csak egy napot, a beteljesülés napját, a szabad magyar élet pillanatát, ahogy a másik, az igazi Simeon, a krisztusi szabadság születésének szent perceit várta. “E várt napon lelkem utószor cseng, villog..Pedig e lélek magának az élettől csak csendet és békét kivánt volna, félrevonulást a “fővárosi őrjöngéstől”, a gömöri táj magányát, szinnel-illattal regélő virágok titkos beszédét, szegénysége humor-hangulatait és sok szép találkozást a nagy lelki rokonnal: Arany Jánossal. “Csengés, villogás” nem igénye volt, nem siker-követelése. “A nemzeti költészet zászlajának örömest leszek egy közlegénye”, írja Aranynak. De nem “szerénység” közlegénye ő, hanem költő: “meggyűlt szövétnek, mely kínban ég, de fényt lövel”, és e fény sem az elismertetés vagy ünnepeltetés ragyogása, hanem az emésztődésre való eleve-elrendelés vállalása, az ön-átadás, az elhivottságban való kilángolás dicsfénye. Tompa nem volt s nem is akart valamely társadalmi osztály költője lenni. A rimaszombati szegény csizmadia és a volt-cselédlány fia a sárospataki kollégium diákja lett, a kálvini reformáció, református kollégiumaink szellemében nevelődött, s ez a hitéleti szabadság élményében az egyetemes emberi művelődés értékeit az egyetemes magyarságnak közvetítette. Költőnk csak “félig” tudja magát népköltőnek: “Bennünk a nép jár koszorúval, vagy hord condrát és foltokat . .. Milliók közt, milliókért fenn érezünk, fenn gondolunk!” Költő (és lelkész) hivatása egyetemes, nemcsak “a természet tolmácsa” ő, “a szív titkos érzéseinek” kimondója, de “az Ur égő csipke-bokra, jelentve általunk Magát”; ő az, akit “hiv az égi szózat”; aki költő-utódainak a “még följebbet” jelöli iránynak, mert: “ha ő a felhők közt járt magasan, Te a fényes napig repülj.” Életsebei túlságosan is mélyek ahhoz, hogy hivatástudatának szava ájtatos-papos fellengéssé válhatnék: “. .. mért függök e zajos világon, mikor csend és béke lesz amott? Mit várhatok még életemtől? Semmit, semmit! ... Csak egy napot...!” E nap a reménység beteljesülésének napja, milliók reménységéé. Tragikusan, időtlenül időszerű: tegnap is, ma is! Való az, hogy költői szója milliók vigasza-tanitása lett, de azért, mert szenvedő-égő szivét tartotta magasra: fölfelé! Allegóriáit sem érezzük ma már burkolt beszédnek, de egyéni-eredeti liraiságának, amely kifejezésében a Biblia szókép-ihletéből ösztönösen gazdagodik; és oly életszemlélet kifejezésének, amelynek az örökélet hite nyitott távlatot. Mig futottunk s fennre törtünk, Mi magunknak nem növeltünk, Csak halotti koszorút. Haraszt, kóró ki nem zöldül, Szomju föld a tört cserépből Uj erőt nem önt belé. Mit keresnél, mért mulatnál Oh én lelkem e romoknál? Fölfelé, csak fölfelé... Tompa költészetében sincs nyoma annak az u.n. “magyaros” temperamentumosságnak, amelyet állítólagos magyarság-szakértők sajátosan magyar karakternek moziztak bele a világközvéleménybe. Fordítása meglepné az idegent, mert nem tudná kihallani belőle sem a johann-straussi szilaj-duhaj csikós-gulyás, csárdásos-cigányos-paprikás tempóinak kitöréseit, sem pedig holmi urhatnámságos, gőgösen pogány soviniszta idegen-gyülölést. A magyar költészet (s persze lelkiség is) sokkal mélyebb és komolyabb annál, semhogy azt valcer s operett-hangulatokból vagy budakeszi-bácskai kisebbségi érzetek “távlatából” lehetne megközelíteni. Magyar költőnek lenni: kereszthordozást jelentett s (talán) azt ma is; vívódást a lét s nem-lét kérdéseivel; szenvedések pokoljárását, Istenhez-szólás magasságát: Benne, Rendelésébe való belenyugvást, a hivatás betöltésének végső békességét. Az “Uj Simeon” végszója is ez: Ha tömjénem javát az oltár Izzó tüzére hinthetem: Elég, elég lesz...! vén szolgádat Bocsásd el akkor, Istenem. Mohácsy Endre A KELETI PRESBITERI SZÖVETSÉG UJ TISZTIKARA A Trentonban november 4-én tartott népes presbiteri konferencia a következő uj tisztikart választotta: Kiss Sándor (New York) — elnök, Túri András (Trenton) — alelnök, Deák István (Perth Amboy) és Bajzáth István (Roebling) — titkárok, Lázár Béla (Carteret) — pénztáros, Gönczy Mihály (Cliffside) és Baráth Jenő (Poughkeepsie) — ellenőrök. A konferenciáról legközelebb még bővebben beszámolunk. MAGYAR NYELVEN kapható az Egyházak Világtanácsa New Delhi-i nagygyűlésének témáját tárgyaló tanulmányi füzet JÉZUS KRISZTUS A VILÁG VILÁGOSSÁGA Különösen alkalmas bibliaköri, vagy bármely más csoport — nőegylet, férfi kör, ifjúsági csoport — használatára. A 84 lapos füzet ára $1 postaköltséggel együtt. 10 vagy több példány egyidőben való rendelése esetén egy példány ára 70 cent. Az ár levélbélyegben is beküldhető. Megrendelhető a szerkesztőség cimén, 175 Pershing Avenue, Carteret, New Jersey.
