Magyar Egyház, 1961 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1961-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 DR. BÉKY ZOLTÁN PÜSPÖK Uj Esztendő Kapujában Mikor az elmúlt esztendő eseményekben gazdag napjaira Isten iránti hálával visszatekintünk, már az első hetek el is múltak az 1961-ik esztendőből. Advent időszakában az esztendőt úgy fejeztük be, hogy New Yorkban, Los Angelesben, San Franciscóban az Urnák szolgálatára uj templomokat szentelhettünk fel. De ez minden szépsége és lélekemelő ténye ellenére még csak kezdet. Egy olyan Istentől nyert Ígéret, amelynek betöltése még előttünk álló feladat és szolgálat. Január vasárnapjain minden gyülekezetünkben esküt tesznek azok, akiket közösségük bizalma az élre állít egy uj esztendőnek uj szolgálata elvégzésére. Uj templomaink és uj feladatra elhívott egyházi tisztviselőink és presbitereink hivatása az, hogy ebben az esztendőben is meghallják és szólják az Istennek nékünk szóló tiszta üzenetét. Az egyháznak küldetése az, hogy ebben a bűnös világban teljes odaadással és hűséggel szolgálja az Ő Urát és ebben a szolgálatban meghirdesse a kegyelemnek uj esztendejét. Az újonnan felemelt falak üresek maradnának minden ékességük mellett is, ha azt buzgó imádságra és az Ur Igéjének meghallására nem tölti meg az Ö népe. Az előttünk álló esztendő a gyülekezeti élet minden vonalán a belső megerősödésnek, a lelki falak megújításának esztendeje kell legyen. Nagy történelmi pillanatok előtt állunk. Egy tragikus konfliktus kirobbanásának lehetősége az egész emberiség életében minden percben bekövetkezhetik és minden keresztyén bizonyságtételre szükség van, hogy a hitetlenség és a kicsinyhitüség, az engedetlenség és a reménytelenség erőivel szemben Krisztus Egyházának szolgálata eredményes lehessen. Minden egyháztagunknak igy kell végeznie, egyre fokozottabb odaadással a maga szolgálatát. Templomjárásunkban, a sákramentumokkal való élésben és adakozásban mindenütt még jobb eredményeket várhatunk bizakodó reménységgel 1961-től, akkor, ha a drága kincsként reánkbizott örökségünket kamatoztatjuk és uj kegyelmi ajándékokat nyerünk Isten Igéjének még engedelmesebb, még hűségesebb meghallásában és cselekvésében. Nagy egyháztörténelmi döntések óráiban is élünk. Krisztus evangéliumát nem hirdetheti egy szétszakadozott egyház. Nagy egyháztestek keresik az egységnek útját. Nem tudjuk, hogy mi valósul meg a mának reménységeiből, de ezek a tervek számunkra is azt jelentik, hogy csak akkor van értelme a mi egyházi szolgálatunknak, ha minden eddiginél jobban megtartjuk, megőrizzük és továbbadjuk Istennek reánkbizott ajándékait. Egység csak akkor lesz valósággá, ha komoly megújulás és megerősödés eredménye. Ezért kell minden egyes gyülekezetünkben még több gondot fordítanunk a lelki élet rendszeres építésére. Az uj esztendőben tehát Isten az Amerikai Magyar Református Egyház minden tagját, lelkipásztorait, presbitereit és minden belétartozó atyánkfiát ennek a nagyfontosságu lelki szolgálatnak az elvégzésére küldi el. Ebben a közös szolgálatban pedig megállnunk, megtorpannunk nem szabad. “Nékem még sok népem van ebben a városban” — mondta a Lélek és még nékünk is hatalmas missziói munkát kell elvégeznünk, hogy Krisztusban valóban eggyé lehessenek mindazok, kiknek üdvössége szolgálatát tőlünk kéri számon a kegyelemnek Atyja. UTRECHTI VÁLTOZATOK “. . . a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.” (Babits: “A lírikus epilógja.”) Innsbruckból gyorsvonatoztam Utrechtbe, vagy 16 órát, mégis egyszeriben este lett és megérkezés. A rohanó órákat nyilván magába-szedte az őszbe-bágyadó nap; tízéves lelkészi találkozók emlékképei; tiszta, kedves, komoly, elszánt, hivő arcok, a Nagy Sándoré, Soos Gézáé, akik már befutottak ... és azoké, akik még futnak. Hangjuk-szavuk belevegyül a kattogás ritmusába: a szolgálat... a gondozás ... a magyarság gondja. Élvezem a száguldás ütemét, a gondolatképek forgatagát, az emberrel-Istennel való néma társalkodás szabadságát. Milyen jó is egy ilyen gyorsvonatban élni a gondolkozás közvetlenségét és korlátolatlanságát. Élni a tüzes, gyors szivek illési vonalát! Milyen áldottak is lettünk mi magyarok, hogy igy együttsuhanhatunk az órákkal a Nagy Világban egymásfelé, hogy szólhatnánk . . . Istennel. A város este világvárosnak ragyog, de napfényben színesen nyílik, akár tengernyi virágja. Nagy-széles utakon szabályos lakás-sorok, félmagasan-kiterfedők, családot-melengetök, hatalmas-nagy ablakot tárva a fénynek, a családi élet tiszta harmóniájának. Úgy érzem magam, mint az amsterdami Rembrandt-képek között. Nem tudom a zsúfolódó benyomások között mibe fogódzzam megpihenésre. Lehet az is, hogy most is csak vágyaimban hordozom látásaimat, és ezért érzek itt most egy kicsit alföldi légkört, az emberekben régi, kedves ismerősöket, akik mosolyogva türelmesek és mégis munkába sietök, vagy beözönlik szombat délután az utcákat, mint a dortrechti friss-kenyérárusok vagy alkalmi cipőtisztításra kinálkozók, akik a pucolás diját szeretet-munkára fordítják; vagy úgy mint a mellékkereszteződéseken alkalmi gyerek-rendőrök, akik egy-egy órára odaállnak forgalmat irányítani; vagy elkérik tőlem a kezemben tétovázó levelezőlapot, hogy ők majd bedobják, mert messzi van a postaláda... ! Aligha csalom magam, ha hiszem, hogy ebben a kissé tulszabályos életben-jorgatagban valahogyan a Lélek munkálkodik, a spontán szolgálatkészségnek e kedvesen önző örömében. Talán ezért is olyan vonzó a holland életnek egy kissé gyámkodó törvényeskedése, a szeretetnek egy kicsit szoros, de kellemes igája. Hiszen közönyösek között élő ember annyira vágyik néha a halkan dirigáltatás szeretetére, amely persze
