Magyar Egyház, 1961 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1961-01-01 / 1. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ mindég egy kicsit a maga képére is formálna... A templomjárást későbbre és egészen magamnak tartogatom, sejtön, előre is élvezgetem. Hosszú stájeritiroli éveimből újra belémszólnak a kétkedő kérdések, favágó-társaimé, osztrák barátaimé, kávéházi és vonatfülke-társalgóké, hogy t.i. nekünk reformátusoknak vannak-e templomaink, van-e egyházunk, és kicsoda annak a “feje” vagy “vezetője”! És Íme, most kóstolgatom a rámzuduló szótlan válaszokat. így a kínai vendéglőben ebédelő fiatal holland lányét, amint fejet hajtva mondja magában az asztali áldást. Vájjon mit felelne ö az efféle kérdésekre? Hinné-e, hogy ilyen kérdések egyáltalában élhetnek miliők lelkében-hitében? ... Nem! Nem küldök képeslap-templomot osztrák barátaimnak sem, semmiről sem győzném meg őket, hiszen nyilván szükségük van előítéleteikre. Az egyik református templom tanácskozó csarnokában találkozunk: református magyar lelkészek és gondnokok, fél-Európából. Persze, nem is feladatom, nem is hivatalom felsorolgatni, hogy ki mindenek és mi mindenek jóvoltából ellenkezése ellenére, mert legigazabbul mégiscsak a Lélek akaratából, Aki egyszerűen visz-vezet oda is, ahova magunknak sem nagyon akaródzik.. ! így volt ez, majd tiz év előtt is, amire viszont azért is jó emlékezni, mert akkor, először Genf egyik külvárosában “adatott” hely nékünk, most viszont már templom-falak bástyái között erősödtünk: az Igéből. Fáj is az emlék, mert már csak négyen vagyunk jelen azok közül, de nagy az öröm is, hiszen annyiféle izétszinét ízlelhetem a Sónak: az ellentmondást-nemtürő-éleset, a szerény-édeset, a logizáló-erőset, a józan-csipőset, a jogászos-érdeset... annyifélét, ahányon vagyunk: szelídek és harcosak, nyájasak és zordonak, bátrak és vitára vágyók, a tüzesek és tárgyilagosak, és érzem, hogy még többfélék lennénk, ha többen lennénk. íme, a mi Egyházunk nem uniformizál, nem feszit lelki kaptafára és mégis élő az egység a Krisztusban. íme, a Lélek igy is, magunknak is kiteljesiti-kiábrázolja az egyéni színeket teremtő Teremtőnek teremtö-gazdagságát. íme, igy tartunk sokfelöl-sokféle emberségben a Krisztus végső Harmóniájába. Miben gyönyörködjem még . . . ? Igen. “. . . az erőtlenségekben . . . és szorongattatásokban” (2. Kor. 12.10.): hiszen nem egy országban oly ingadozó a szolgálat e-világi alapja; sokhelyütt szinte 15 éve nincs kedvező változás; mennyiféle őkumeniátlanságtól vagyunk terheltek; azt sem tudjuk, hogy voltaképp minekmiknek nevezhetjük magunkat, hiszen a régi aggályok-kétségek magunkkal szemben korántsem némultak el; a Politika oltárjüstje elöl is menekítenünk kell magunkat; generációs problémák is újra meg újra beöltöznek a gondozás látszatok álköntösébe; véreinkért is sokkal többet kell tennünk, mint amennyit tehetünk ... ! Igen! Isten színe előtt vallanunk kell teljes erőtlenségeinket, Krisztusért való belső és külső szorongattatásainkat, a sokféle bizalmatlanságot, a megitéltetést, a testünkbe adatott tövisek gy ötréseit, azért, hogy az Ur szava diadalmas legyen: . .az én erőm, erőtlenség által végeztetik el...” Mohácsy Endre A Tisztességről Pál apostol a Római Levelében azt Írja: “Adjátok meg . . . mindenkinek, amivel tartoztok; akinek az adóval az adót; akinek a vámmal a vámot; akinek a félelemmel a félelmet; akinek a tisztességgel a tisztességet” (13:7). Ezek a sorok a felelősség iránti magatartásunkkal kapcsolatosak. Mi most nem akarjuk elemezni az apostol intését, illetve annak a korunkra adott politikai helyzetünkre vonatkozó tanítását. Ezt a szót szeretnők ezalkalommal kiemelni, hogy “tisztesség.” “Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok; akinek a tisztességgel, a tisztességet.” Azt hiszem, nem tévedünk, amikor azt mondjuk, hogy a XX. század egyik legjobban elfeledett fogalma: a tisztesség. Abban a tülekedésben, amiben élünk, a ki-birja-marja elvet valló világunkban eleinknek ez a szép szava szinte teljesen kimaradt a szótárunkból. A tisztesség egyreinkább az élhetetlenség, a tehetetlenség kifejezése helyett használatos. A szónak és cselekedetnek az azonossága, az, hogy hitelt lehet adni annak, amit valaki mond, az ritka mint a fehér holló. Az egyház azért is van, hogy az embert figyelmeztesse, visszavezesse arra az útra, melyet Urunk tanítása szerint, eleink éltek és gyakoroltak. Az a tény, hogy a szép és szent eszmék, életszabályok felhígultak és elveszítették eredeti tartalmukat és jelentőségüket, azt jelenti, hogy az egyháznak fokozottan ébernek kell lennie és fokozott erővel kell prédikálnia, amire Bibliájából taníttatott. Nem kétséges, hogyha mi, keresztyének, tisztességben, tisztességesen, tisztelve az igazságot és a jogrendet, a másik embert és annak szándékait, élnénk, egyszerre megváltozna körülöttünk a világ s feloldódna az a feszültség, ami oly gyötrelmessé teszi az emberi létet. Idős egyháztagjaink még emlékeznek azokra a kis versikékre, amiket a múlt század végén és ennek a századnak elején tanultak az elemiben: “Ne firkálj a házak falára, Sem kerítés oldalára . . .” Mennyi bölcsesség, okos tanács, erkölcsi tanítás volt azokban az együgyü strófákban! És ami a lényeges, ezek az erkölcsi szabályok akkor még életszabályok is voltak! S ami tisztesség még van ebben a világban, azt — tisztelet adassék a fiatalabb korosztályból azoknak, akik kivételek — az öregek, a sirbahajló sorsok képviselik. Ahhoz, hogy körülöttünk megváltozzék a világ, nincs más mód mint rálépni a tisztesség, a becsület, a jóakarat, a másokért való felelősség és teherhordozás útjára. Ahhoz, hogy szebb és értelmesebb legyen az élet, tisztább lelkületű, egyenesebb gerincű, emelkedettebb gondolkodású emberek kellenek. Ez a világ áhitozza a jó, az igaz, a szép megszállottjait, az olyan embereket, akiknek a szavára lehet adni, akik egy magasabb erkölcsi rend alatt állnak. Ez az ut nem könnyű. Ez a kereszt útja. Ma sem kerülheti el az, aki a tisztaság és tisztesség útját akarja járni, hogy a tövisek fel ne sebezzék, hogy szivébe a gúny és rosszindulat dárdáit bele ne döfjék. Dehát ez az ég törvénye! Aki Krisztus életét akarja követni, aki az ő tanításait komolyan veszi, az ma is az árnyékos oldalhoz tartozik: mindig annak kell fizetnie, aki hisz abban, hogy érdemes vadócba rózsát oltani, érdemes gondot, törődést fordítani a másik emberre. Ma “sikk” a fiataloknak zsebredugott kézzel és nyeglén beszélni az idősebbekkel s ideálokat, eszméket, amikért őseik vérüket adták, könnyed gesztussal lekezelni. Nos, egyszer meg fogják ők is tanulni, csak késő ne legyen, hogy az élet vastörvénye szerint kamatostól visszakapja az ember öregkorban, amit fiatalon elkövet: jó szót épugy mint rosszazt. Magyarok! Nyugatra kirajzott, kései megszálottjai a régi portyáknak: gondotok legyen a tisztességre! Trombitás Dezső.
