Magyar Egyház, 1960 (39. évfolyam, 1-9. szám)
1960-08-01 / 8-9. szám
2 MAGYAR EGYHÁZ A SZÜLETÉS Textus: “Miért is hoztál ki engem anyámnak méhéből?” Jób I0:l8/a. Ha meg nem próbálja egyszer Isten nagyon keményen a kegyes Jóbot, ez a kérdés talán egész életében eszébe se jut. Életünk fájdalmas eseményei azonban igen alkalmasak arra, hogy ráirányítsák figyelmünket az alapvető problémákra, az élet legegyszerűbb, de éppen ezért legdöntőbb jelentőségű kérdéseire. Az Ige nyomán a következő három kérdésre keresünk most feleletet: 1. Ki az ember születésének oka? 2. Miért úgy születünk, ahogy születünk? 3. Mivégre születünk erre a világra? 1. Ki más is lehetne az ember születésének oka, mint a szülő? Ez a válasz helyesnek látszik, pedig valójában nem ez. Közelebb fogunk jutni az igazsághoz, ha megkérdezünk egy terméketlen asszonyt: miért nincs gyermeked? Ezt fogja mondani: mert az Isten nem adott. Ennek az asszonynak sok-sok fájó könnyét rejtették el puha, finom kis zsebkendők, sok-sok keserű panaszát titkolták el átvirrasztott éjtszakák. Szive azonban egy nagy igazságot megértett: a gyermek Isten ajándéka. Születésének csak eszköze a szülő, oka azonban Isten akarata, mely mindig teremtő erő. De mit mondjunk akkor, ha azért nincs gyermek, mert a szülök nem akarják? Ha tudnák az ilyen szülők, mit veszítenek egy el nem fogadott ajándékkal, nem tagadnák meg már a második, vagy harmadik gyermektől a születés jogát. Mert van olyan eset is, hogy nem akarják a gyermeket és mégis születik. Bizony, sok ilyen gyermek lett legkedvesebbé a családban, akiről “utólag” le nem mondtak volna a szülei a világ minden kincséért sem! Mi emberek sokféleképpen gondolkozhatunk ebben a kérdésben, Isten gondolata azonban félreérthetetlen: “Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá.” Isten az élet pártján áll. Ő az, aki bennünket “kihoz”. 2. Asszonytól születünk, pici, magatehetetlen emberpalántaként kezdi mindenki az életét. Hogy is lehetne ez másként? Születni, mint a virág, kinőni a földből és kifesleni egy bimbóból? Teremni, mint a gyümölcs a fán? Vagy képződni valahol, mint az ásvány? Ha akármilyen szegény is valaki, akármilyen boldogtalan is, azt az egyet mégiscsak elmondhatja, hogy egy valaki őt is szerette: az édesanyja. Azért születünk úgy, ahogy születünk, hogy legyen édesanyánk. Különös gondolat: ki lennél, ha máskor, máshol és más asszony hoz a világra? Mert ahhoz, hogy valaki egészen más legyél, anyát kellene cserélned. Talán szebb lennél, okosabb, vagy gazdagabb lennél. Cserélnél édesanyát, ha lehetne? Én nem! Az a forma, melyben élünk ezen a világon, testi lét. A teremtett világ látható világ, ezért az ember se valamilyen eszmei, szellemi, vagy lelki módon van, hanem testben él. Egy görög filozófus, Plotinos, szégyelte azt, hogy neki teste van és ebbe a problémájába belezavarodott. Pedig milyen jó, hogy testünk van! Ki menne el hozzád, ha nem volna láb? Ki simogatna meg, ha nem volna kéz? Ki venne észre, ha nem volna szem? És ki szeretne, ha nem volna szív? Isten nem hibázott el semmit sem, mikor számunkra a földnek porából testet formált. 3. A kegyes Jób nagyon el lehetett keseredve, mert mikor kínzó gondolatainak során odáig jut, hogy az emberi lét értelmét keresi, igy sóhajt fel: “Nyomorúságra születik az ember” (5:7)! Igaz ez, vagy Jób csak peszszimista volt? Valljuk meg, sokszor igen könnyű egyetértenünk vele. Hiszen annyi baj tud lenni az életben! A test nem vasból van, éhséget, szomjúságot, fáradtságot érez, betegség emészti, elvénül és elgyengül. Idegeink nem drótkötélből vannak, bosszant bennünket mások komiszsága. Mindennek végén pedig ott a halál. Azért születünk hát, hogy küzdj ünk, szenvedjünk és meghaljunk? Ez volna az élet értelme? Jób el volt keseredve, ezért a fejét lecsüggesztette. A lecsüggesztett fej pedig mindig lefelé néz és ezért csak az utat látja, de nem a célt. Igen, az ut nehéz és fáradságos. De a cél túlmutat ennek az útnak földi határállomásán: Isten az embert a maga dicsőségére teremtette. Ez a dicsőség pedig örök dicsőség. A győzelmet a harc teszi széppé, a gyógyulást a betegség, a bocsánatot a vétek, a születést a kin, a hajnalt az éjszaka, mely meglözte azt. Emeld csak feljebb a fejedet és nézz a fénybe. Krisztus arca ragyog ott reád. Ámen! — Papp Ákos — IFJÚSÁGUNKHOZ Az ifjúkor talán a legfontosabb, a legszebb időszaka az életnek. Ebben az időszakban készül el az ifjú az életre. Vigyázni kell egészségére, épségére, de tanulnia is kell, hogy megtudjon állani felnőtt életében. Nem elég csupán a testi erő, egészség, még a tudás sem, mert mindezeket rombolásra, az emberiség kárára, végeredményében pedig sajátmaga elpusztítására is felhasználhatja. Ezért az életre lelki felkészülés is szükséges. Az ifjúkorban meg kell kezdeni a keresztyén életet is. Kezdet nélkül nincsen semmi. Ha valahova menni akarunk, akkor nagyon fontos, hogy jó irányban haladjunk az elindulás után is. Mert ha irányt változtatnánk, vagy tévesztenénk, akkor nemcsak célunkat nem érnénk el, de veszedelembe is juthatunk. Az amerikai magyar református ifjúságnak atyáik nyomdokait kell követni. Mi idevándorolt magyar reformátusok azért maradtunk meg hitünkben és vallásunkban, mert atyáink hitét megbecsültük, szerettük és Istennek segedelmével abban óhajtottunk élni és munkálni a jövőt. Mi a jövőt az ifjúságban láttuk. És ma is ott látjuk. Mikor Isten segedelmével magyar református egyházakba szervezkedtünk az ifjúság megtartása is volt a vágyunk. Boldogok vagyunk, mikor őket amerikai Magyar Református Egyházunkban, Isten dicsőségének szolgálatában látjuk. Az apák, és az anyák, mikor az Ur elhívja őket, nyugodtan hajtják le fejüket, ha gyermekeik az ő nyomokat követve, megmaradnak ősi hitükben. Az a gyermek, ki édes szüleitől tanulta Istent és embertársait szeretni, vallását gyakorolni, az soha vallását nem viszi a vásárra és soha le nem tér a becsület útjáról. Azért mi idősebbek, mostani konferenciájuk alkalmával, arra kérjük az Amerikai Magyar Református Egyház Ifjúságát, hogy járjanak atyáik nyomdokaiban és igy építsék Istennek Országát. Bodnár István IRAS f ÉS { ÉLET . . . \
