Magyar Egyház, 1960 (39. évfolyam, 1-9. szám)
1960-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 gom és amerikai államporlgárságom soha sem kerül ellentétbe, mert magyar református keresztyén voltom, öntudatos kálvinista világnézetem mindig megmutatja számomra a helyes utat. Hollywoodon is és mindenütt, ahol magyarok vannak, többször ellentét támadt egyházon belül és kívül azért, mert valaki kéretlenül bírói székbe ült és osztályozni kezdte a magyarokat rossz, jó és jobb magyarok csoportjaira. Ezzel kapcsolatban akartunk egy néhány megjegyzést tenni és elmondani egy a Felvidékről és annak nyomorúságából, magunk közt igy szoktuk nevezni: “kettős járomból” megszabadult, ember véleményét. Mindig helytelenítettük azoknak az embereknek a magatartását, akik kéretlenül a mások magyarságát vizsgálgatták s a maguk önző, gyarló és szolgálat nélküli életéről úgy akarták elterelni a figyelmet, hogy másokat fejbevertek, vagy homlokukra tüzes vassal bélyeget igyekeztek ütni. Mindig tiltakoztunk az ellen, hogy az első világháború előtt idejött magyarságra egyszerűen azt mondják, hogy katonaszökevények s a legtöbbjüknek baja volt a törvénnyel. Akik ezt mondják, elárulják azt, hogy soha sem éltek közel a magyar néphez és sohasem ismerték az első világháború előtti és utáni nyomorúságát. Jó lesz megtanulni, mert úgy is ezt jegyzi fel a történelem, hogy az örök magyar méhkas sohasem bocsájtott ki még olyan méhrajt, mint ezek az első világháború előtt idejött, derék magyar emberek voltak. Egyik sem jött ide azzal a céllal, hogy örökre itt marad; az első világháború kitörésekor ezrével jelentkeztek a konzuloknál katonai szolgálatra. Megmaradtak mindvégig hü magyaroknak s magyarságukért óriási áldozatokat hoztak. Én azokról beszélek, akik a szivemhez legközelebb állanak, akiknek gyermeke vagyok én is, az amerikai magyar kálvinistákról, akik néhány évtized alatt építettek annyit itt, mint otthon falujokban az elmúlt négy század alatt. Az 1945 után idejött magyarságra sem lehet rásütni, hogy csupa nyilasokból áll és mindenik agyonvert valakit, hogy fogából az aranytömést kivehesse. Nincs nagyobb vétek, mint az általánosítás. Nagyon sok derék, igazi hős van közöttük, akik hősiesen harcoltak a nagy ellenség ellen, akit mi magyarok ismertünk a legjobban a világon. A legnagyobb részük levetette érdemj elekkel szépen dekorált zubbonyát s egyszerű, hü munkásember lett, aki tudását, hitét, munkáját szívesen épiti bele azokba a magyar végvárakba, amiknek alapjait régi egyszerű becsületes magyarok rakták le. Láttam hajdanvaló nagyurakat, magasrangú katonatiszteket barátkozni és megbecsülni egyszerű magyar munkás testvéreiket. Nincs az a demokratikus világ, amelyik szebb példáját adná annak, amit ezek az emberek vallanak életükkel, magatartásukkal és kinyilvánítják, hogy egyetlen értéke van az embernek: a becsületes szive. Láttam a 45 utáni menekültek között megszámlálhatatlan sok embert, akik szelíden intették a másikat: ne gyűlölj, mert az negativ emberré tesz, mert ártasz fajtádnak, hazádnak, hanem építs, adj példát s légy jó követe a magyarságnak munkahelyeden. Oh milyen könnyű beülni az itélőszékbe és azokat elítélni és lekommunistázni, akik kijöttek azon a vaskapun támadt résen, amit az 1956. év embere, a magyar szabadságharc Botondja ütött. Ki adott Neked hatalmat, hogy valamelyik amerikai farmer tüzes vasát kezedbe vedd s az c állata helyett egy magyar ember homlokára nyomjad? Lehet és biztos, hogy jöttek ide olyanok is, akik valaha kommunisták és ÁVO-sok voltak, de amikor átlépték a határt, abban a pillanatban más emberré lettek. Itt nem várt reájuk az otthoni rang és a jólét, csak a kezdeti élet nehézsége, szenvedése s kinzó honvágya, no meg az a megaláztatás, amit megbocsátani nem tudó emberektől kaphattak. Emlékezzünk arra, hogy nagycsütörtök éjszakán Pétert egy szájas kis szolgálóleány kergette az árulásba. Jaj, ha az Urnák is olyan kemény lett volna a szive, mint a miénk. A Megváltó megbocsátott és Péternek uj lehetőséget adott. Mi magyarok soha sem bocsátunk meg? A mi nagycsütörtöki éjszakáinkra soha sem virrad a húsvéti reggel megbocsátó sugara: Kezdj uj életet, a régi feledve van? A magyar kommunistának örökre kommunistának kell maradnia? A nyilas emberből soha sem lehet megértő demokratikus ember, aki már rég felfedezte, hogy másnak is olyan joga van az élethez, mint nekünk? Nálunk nincsenek damaszkuszi utak, mi nem engedjük meg, hogy a Saulokból Pálok, a pogány ügyvédekből Ágostonok legyenek? A mi Ítéleteink megfellebbezhetetlenek s mi sohsem ismerjük be, hogy tévedtünk? Az öreg amerikás magyarok azért maradtak együtt s tudtak templomokat építeni, mert soha egymás magyarságában nem kételkedtek, hanem egymásban a magyar testvért látták. Soha nem volt olyan nagy szükség minden magyarra, mint a máodik világháború vérzivatarában s mi nem azt kérdeztük, hogy ki akar magyar lenni, hanem azt mondtuk, hogy nem lehet mindenki magyar s ha egyeseken áll, egy jó csoportot kiszórnak a magyarságból. Nem magyar az elmagyarosodott sváb, tót, román, szerb, talán nem magyar a kun sem, sőt még a székely sem, nem magyar az a zsidó, akinek nagyapja honvéd őrmester volt Görgey seregében, akinek unokája nagyarany vitézségi érmet kapott és hősi halált halt a hazáért, nem magyar a 48-as honvéd dédunokája, aki a magyar nyelven kívül semmimás nyelvet nem beszélt. E felfogás szerint Petrovics maradjon Petrovicsnak, hiszen mi meg tudunk lenni Petőfi forró lírája nélkül is; Damjanichnak Jellasich mellett a helye. Hogy mernek aradi vértanuk lenni sváb nevüek? Komáromi János tegye le a lantját s maradjon Komár Jankónak, s mit keresnek a magyarság között azok, akik magasabbra emelték a magyar zászlót, mint én, vagy Te, sőt meg is haltak érte, csak egy bünük volt a Te ítéleted szerint: nem voltak tiszta magyarok. Nekünk megvan a magunk mértéke és szem-ellenzője, az Úristen minket bírónak teremtett s mi mondjuk meg, hogy ki a magyar és ki a jobb magyar. A felvidéki józan magyar, amikor a kettős járom reászakadt, s amikor naponta zsugorodott össze a számuk, akkor a legnagyobb nyomorúságban és próba idején a magyarságnak ezt a meghatározását termelték ki szivükből: magyar az, aki magát magyarnak tartja s vállalja bárhol a magyar sorsot. Magyarkodó testvérem, úgy elvéreztünk, úgy elpusztultunk a második világháború alatt és után, annyian tűntek el az őszi ködök utján, hogy bűn más megfogalmazást kitalálni a magyarság számára. A felvidéki magyar soha sem verte fejbe a nagycsütörtök Péterjeit, mert tudta, hogy amikor igen sötét az éjszaka, az ember kicsi és fél s hálát adott Istennek, hogy nem ő lett Péter, de “kakasgyóntató” hajnalokon a siró Pétereket újból keblére ölelte. Ki a nagyobb hős, aki a doni csaták gyilkos golyóit és csontfagyasztó éjszakáit állta, vagy aki egy kicsi magyar végvárban minden nap hősihalált halt? Nem tudom hogy melyik a nagyobb hős. de mind hősök voltak. Távol attól a helytől, hol óránként véres tort ül a halál, feltenni a kérdést, hogy ki a jobb magyar, végzetes hiba. A középfokot csak a történelem és az utókor adhatja. Hü magyar az, aki többet szolgál, több áldozatot hoz, aki magyar lelkek mécsét tovább élteti. Amikor idejött testvéredet vizsgálod és itélően megállapítod, hogy nincs olyan magyar mint te vagy, akkor gondolj arra, hogy mit kérdezhetne tőled az a magyar, aki ott a Duna-Tisza táján a Kárpátok alatt véres homlokával egyedül állja a bősz vihart.
