Magyar Egyház, 1959 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1959-03-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 Lr r • r e g a c i o Irta: Harsány! Zsolt Aki légátus-történetet hall, úgy hallgatja, mint valami száz esztendő előtti világ ódon tréfáju legendáját. Pedig a légáció nincs messze most sem, csak a kezet kell kinyújtani valamelyik főiskolára s egész marokra való kedélyt ragadhat ki belőle az ember. Én is voltam légátus, nem is egyszer, hanem háromszor, mikor nyolcadik gimnáziumba jártam az ősi sárospataki főiskolán.® Nagy sor az a légáció, igen nagy tisztesség és gyönyörűséges készpénzáldás a diáknak, nem is adják azt ingyen. Először is meg kell csinálni a prédikációt, textust választani a bibliából és a szent szöveg felett épületesen elmélkedni, Istennek tetsző, híveket gyönyörködtető módon. Akkor a prédikációt meg kell tanulni, mert az ám aztán igazán elmondhatatlan szégyene volna a főiskolának, ha légátusa belesülne a szónoklásba a szószéken. Akkor pedig, ha az ember már vizfolyás gyanánt fújja az emelkedett igéket, következik a “futás”. Abból állott a futás, hogy Novák nagytiszteletü ur felküldött bennünket a főiskola egy nagy termében a katedrára s a prédikációt szépen, lendületesen el kellett mondani. Aki jól elmondta a magáét, az részt vehetett az elekción. Az volt ám csak a nagy dolog, az elekció. Azokat az eklézsiákat, amelyek a sárospataki főiskola légációs körzetébe tartoztak, a főiskola beosztotta rangsor szerint: legelői a kassai légáció, mert az nem kevesebb, mint száz koronát hozott a légátusnak. Aztán jöttek sorban jövedelmezőség szerint a legszegényebb eklézsiáig. A listát mindenki megkapta. Nagy izgalommal nyüzsgött a diákság az alma máter nagytermében, mindenkinek volt valami titkos vágya, hogy hová kerüljön légátusnak, mert azt szájhagyományok alapján kiki pontosan tudta, hogy például Nagymáté nagytiszteletü urnák Balkányban igen szép és kedves Etelka leánya van, vagy azt, hogy a fiatal szilvási tiszteletes gazdasszonya elképzelhetetlenül remek töltött káposztát szokott főzni a légátusnak. De ahogy az eklézsiákat rangsorba szedte a főiskola, Ugyanúgy csinált listát a légátusokról is. Legelső volt a főiskola széniora, az én legátusi évemben nem más, mint Pósa Péter. Aztán következtek a teológusok, előmenetelük szerint méltányos rangsorban. így ment lefelé a lista a nyolcadik gimnázistákon át egészen addig, amig a hetedikesek közül is jut a jobbjának legációj ogosultság. Akkor aztán Novák nagytiszteletü ur elkezdte olvasni a diákok névsorát. A teremben ott zsibongtak a diákok, kezükben az eklézsiák listájával. “Pósa Péter!” — kiáltotta Novák. “Kassa, Bárca!” — kiáltotta vissza a szénior, mint a főiskola legrangosabb embere. Aztán mentek a nevek tovább. Olykor egy-egy teológus mérgesen felszisszent, mert egy nála magasabbrangu társ már elhalászta előle azt a légációt, amelyet ő titokban kipécézett magának, lévén az illető vidéken rokonai. Zugás, zsibongás, diáknevek és magyar falunevek harsogása. “Harsányi Zsolt!” “Szilvás, Visnyó, Nekézsen, Csernely!” »Harsányi Zsolt 1903-4-ben volt 8-lk gimnázista Sárospatakon. “Trócsányi Zoltán!” “Aracska, Berente, Barcika, Kazinc!” “Kun Dániel!” “Lenke, Hubó, Keszi, Kövecses, Recske, Szentkirály!” És igy tovább. Aki választott magának légációt, azt könyörögve körülözönlik a dárdások, vagyis a kis gimnazisták. Mert a légátus afféle titkár gyanánt egy ilyen kisfiút is visz magával, akinek mendikáns a cime. Hadd hulljon egy pár fillér cipőtalpalásra annak is. Akkor aztán a légátus megkapja a főiskolától a pátenseket, vagyis az eklézsia híveihez intézett ünnepi üdvözletét. Ezeket szépen bepakolja a ládába a tisztes, bár fényes ferencjózsef-kabát mellé és elutazik. De ez már másik része a dolognak. Én most csak az előzményekről akartam elmondani valamit. A futásnál ugyanis az történt, hogy Szakáll János tanulótársam folyton nevettetett. Novák nagytiszteletü ur ráncolt homlokkal hallgatta prédikációmat. Szakáll pedig lent ült a padban és nevettetett. Mindenféle torz pofákat vágott rám, vigyorgott, kancsalitott, a fülét mozgatta, kenyérbelet dugott az orrába, hogy kilógjon, satöbbi. És én a prédikációba belesültem. Rettentő nagy szégyen volt. A nagytiszteletü ur úgy összeteremtett, hogy azt sem tudtam, hol szedjem magam össze. Futás után megfogtam Jánost a folyosón. “Azonnal menj oda a nagytiszteletü úrhoz és mondd meg neki férfiasán, hogy miattad sültem bele. Árulkodni nem akarok.” János csufondáros pofával kinevetett. “Olyan bolond nem vagyok, hogy fejjel menjek neki a falnak.” No megállj, — gondoltam magamban. — Majd megmutatom én neked, hogy ezt nem viszed el szárazon, és igenis, fejjel fogsz nekimenni a falnak. Este összebeszéltem Kecskeméthy Lajossal, a János lakótársával. Tizenegy óráig billiárdoztunk a Centrálkávéházban, aztán elmentünk Jánoshoz. Mint vártuk: mélyen aludt. Mint a bunda. Nem a lámpát gyújtottuk meg, hogy a világosság fel ne ébressze. Egy kis gyertyát gyújtottunk meg, azt is a szekrény mellé tettük a földre, csakhogy valami kis derengést kapjunk ördögi tervünk végrehajtásához. Odalopództunk a János ágyához. Én megfogtam fejtől. Kecskeméthy megfogta lábtól. Roppant óvatosan felemeltük az ágyat és lassan, vigyázva megfordítottuk. Az ágy száznyolcvan foknyi fordulattal állt vissza fal mellé. János mélyen és egészségesen aludt. De ahol előbb a feje volt, ott volt most a lába és viszont. Ekkor halkan hármat olvastunk és háromra torkunk szakadtából éktelen lármát csaptunk. “Segítség! Tűz van! Ég a ház! Segítség!” János felriadt az ágyban és mint a bolond, menekülni akart. Persze jobbkéz felé akart leugrani az ágyról. De ott most a fal volt. Mialatt mi tovább ordítoztunk, ő erőnek erejével bele akart menni a falba. És ő is kiabált, torka szakadtából, kétségbeesve: “Segitség! Hol vagyok? Befalaztak! Segítség!” A koponyája akkorákat koppant a falon, amelybe bele akart menni, mint a kalapács. Végre magához tért egészen. Feleszmélve bámult ránk a derengő gyertyafény félhomályában. Mi pedig vidáman és büszkén mentünk vissza billiárdozni. János fejjel nekiment a falnak. Az erkölcsi világrenden ejtett csorba kiköszörültetett. Talán nem volt egészen méltó leendő légátusokhoz, de megtörtént. Legátus-történet.
