Magyar Egyház, 1959 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1959-03-01 / 3. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ Ha hisszük a Krisztus feltámadását, hadd kérdezzem meg: hiszel-e a saját feltámadásodban? Számtalanszor elmondottad már: hiszem testünk feltámadását. Ünnepeljük meg husvétot úgy, hogy őszintén mondjuk el, mit hiszünk a saját feltámadásunkról? Gondolj azokra, akiket szerettél s ma már csendesen pihennek, vagy hallgass szivedre s figyeld milyen fáradtan jár s hogy akadozik. Ezen a husvéton nézzünk szembe a feltámadás hitével, ami reánk vár. Tudom, hogy senkit sem rémitek ma, amikor a saját halálunkról beszélek, hogy a saját feltámadásunkról beszélhessek. Nagyon sok élő van közöttünk, aki már tudja, hogy hol fog pihenni s nagyon soknak már a sirköve ott van a temetőben, maga ültette föléje a szomorú füzet s nevét felvésette, csak két szám hiányzik az 1-es és a 9-es után. Azt már azok vésik be, akik utánunk maradnak s kihűlt szivünk felett könynyeznek. Mi magyarok halállal barátkozó emberek vagyunk s könnyedén idézzük a régi mondást: egy igazság van, hogy mindenkinek meg kell halnia. Könnyű ezt mondani, mig az utolsó betegség ágyba nem dönt. Ám, amikor a zord követ ott kopogtat ajtónkon, mig öntudatunk el nem homályosodik, mindannyiunk szivére reászáll a félelem. Ne áltassuk magunkat, nem könnyű itthagyni ezt a világot még ha sok bánatot is jelentett számunkra. De nehéz itt hagyni, ha szerető szivek állják körül ágyunkat! Jézus, aki legyőzte a halált, a Gecsemáné kertben rettegett a haláltól. Hogyne rettegne a gyarló ember. De aki nem tudja mi a halál, nem tudhatja azt sem, mi a feltámadás. Ezen a husvéton arról teszek bizonyságot, hogy akinek nincs húsvéti hite, azaz aki nem hisz a feltámadásban, az nem halhat meg nyugodtan. Husvétot úgy ünnepelünk igazán, ha elmondhatjuk, boldogan: Hiszen Uram, hogy feltámadtál, hiszem, hogy feltámadásod záloga az én feltámadásomnak, hiszem, hogy én is feltámadok. Nemcsak azt az igazságot tudom, hogy minden embernek meg kell halnia, de azt is tudom, hogy minden ember feltámad, akár akarja, akár nem, akár hiszi, akár nem. “Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsóban vannak, meghallják az Ő szavát. És kijönnek, akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (János 5-28-39). Én a legboldogabb embernek azt a valakit tartom, aki szegényen, betegen, kereszt alatt roskadva is hiszi, hogy Krisztus feltámadott és tudja, hogy ő is feltámad. Egész földi élete erre a feltámadásra való készület. Oh, hogy szeretném megkérni az ilyet, hogy beszéljen, beszéljen az ő boldog hitéről hitetlen emberek előtt. Valljuk meg csak őszintén, hogy a saját feltámadásunkat nem vesszük komolyan. Elhittük, hogy Krisztus feltámadott, még hajlandók vagyunk néha-néha arra is gondolni, hogy majd az utolsó napon lesz feltámadás. De kit érdekel már az, amikor porrá lett ez a test, amelyik szeretett élni Vagy magunkban, vagy nyiltan valljuk meg: Uram én nem tudok hinni a feltámadásban. Nézzétek meg temetőinket, az életünket, nem azt hirdeti-e, hogy nem hisszük a feltámadást? Nem merünk beszélni a halálról, s ha valakit elvisz közülönk, ugye milyen szegényes a vigasztaló szavunk, mintha Krisztus sohasem támadt volna fel. Nézzétek meg a temetőinket, tele vannak olyan jelekkel, amik a reménytelenségről beszélnek: törött vázákat, derékbe tört oszlopokat csinálunk, kialudt fáklyákat vésetünk a sírkövekre, s felettük szomorú fűz, a bánat fája siratja helyettünk halottainkat. Mintha elfeledtük volna, amit Jézus annyira a szivünkre kötött: “Ne nyugtalankodjék a ti szivetek, higyjetek Istenben és énbennem. Az én Atyám házában sok lakóhely van, ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” De boldog lélek az, akinek állandó husvétja van s bánatában és a sírok felett az élő Krisztus ígérete a vigasztalása. A husvét hite sok embert nem érdekel. Úgy vannak vele, mint az athéni görögök, akiknek Pál prédikált. “Amikor pedig a halottak feltámadása felől hallottak, némelyek gúnyolódtak, mások pedig mondának: Majd még meghallgatunk téged e felől.” (Csel. 17:32). De nem keresték az alkalmat. Nem érdekel s nem is akarjuk a feltámadást. Mártha nagyon szerette testvérét, Lázárt. Nem érzitek ki a Mártha kétségbeesett sírásából a tiltakozását: “Uram immár szaga van, hiszen negyednapos!” De simogatjuk az emlékét, de siratgatjuk, aki elment, akit szivünk meghasadásáig szerettünk, és óh, milyen sokan belehalnának a félelembe, ha elénk állna, mint Lázár a testvére elé. Nem azért, mert nem szeretjük; de aki egyszer lefeküdt siri álmára, maradjon ott. Egyik nagy magyar Írónak van egy könyve, amelyik egy kis faluról szól, ahol valahonnan hírét vették, hogy jön a feltámadás. Kétségbeesett a falu népe erre a hírre, hogy mi történik, ha visszajönnek akik elmentek. Mindenkinek ezer oka volt, hogy aki elment, vissza ne jöjjön többé. A község elöljárósága hivatalosan ki is mondotta, a nép kérésére, hogy ott pedig ne legyen feltámadás. Mosolyra deritő, de keresztyén embert mélyen megdöbbentő igazság, hogy nekünk egyenesen jó a halál, a halott maradjon halott, csak addig volt nehéz, mig letudtuk az életet. Most már maradjon úgy, mint volt. Nem akarjuk a feltámadást. Ám a husvét arról beszél, hogy lesz feltámadás. Hogyan lesz a feltámadás? A gabona szem elrothad, de a csira, az örök ifjúság krisztusi embere ott alszik, mint a liliom hagymájában a hófehér liliom, mint a téli alvó fákban a tavaszi virágszirom szépsége, mint a gubóban az ezerszinü pillangó, amely a napsugár csókjára szállani kezd tavaszi ég alatt virág kelyhek mézlakomáira. Mártha és a velelévők megtapasztalják, hogy az Isten hivó szavára egy szebbik énünk, a romolhatatlan lelki, dicsőséges, Krisztus testéhez hasonló test kikéi és elindul a tökéletes, az igazi élet felé. Ha nem hiszel a husvétban, akkor nem hiszel az Istenben és az Ő erejében. Ha pedig nem hiszel abban, hogy Isten feltámasztotta Krisztust, akkor hiába való a mi predikálásunk, de a ti hitetek is. Ha Krisztus fel nem támadott,
