Magyar Egyház, 1959 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1959-03-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Nagypéntek - Husvét KÉNYSZERŰ KERESZTHORDOZÁS “És kényszerűének egy mellettük elmenőt, bizonyos czirénei Simont, aki a mezőről jön vala, Alekszándernek és Rufusnak az atyját, hogy vigye az ő keresztjét.” Márk 15:21. A nagypénteki kegyetlen események leírása során a három első evangélista megnevezi azt az embert, aki a fáradtságtól és kínzástól elgyötört Jézus helyett a keresztet vitte a kivégzés helyére. Mindhárom evangélista csak egy-egy mondatot szán Czirénei Simonra, de ez az egy mondat is roppant sokat mond el a hivő és egyben figyelmesen kutató szentirásolvasónak. Kétségtelen, hogy Simon, az északafrikai Cziréne népes zsidó településének tagja, a szokásoknak megfelelően az ünnepekre jött fel Jeruzsálembe. Elgondolhatjuk, mennyit takarékoskodott, hogy összegyűjtse az utravalót a hosszú zarándoklatra — élete nagy utjának Ígérkezett a jeruzsálemi ut, egy hivő ember élete beteljesülésének. A Jézussal kapcsolatos eseményekhez semmi köze nem volt, a szentirási megjegyzés, hogy “a mezőről jött”, arra mutat, hogy akkor jött be a városba amikor találkozott a Jézust kisérő menettel; nem volt ott a feszitsdmeget ordító csőcselék közt, nem volt ott a Jézust elitélő éjszaka bámészkodói közt. Frissen, az ünnep lelki tapasztalataira szomjasan és készen érkezett Jeruzsálembe. Egyszerre vállán hideg vasnak nehéz súlyát érzi: egy római kard érintése; ez volt a jel, amellyel a megszálló hatalom szolgálatra kényszerithetett minden lakost. Ilyenkor nem volt tiltakozásra mód, nem volt kibúvó, engedelmeskedni kellett. Simon is igy tett, de elképzelhetjük, hogy lelke tele volt keserűséggel, a rómaiak iránt való gyűlölettel; elrontották egész ünnepi hangulatát. Nem úgy tervezte a templomba való zarándoklatát, hogy halálraitélt kereszthordozója lesz. Mi történt Simonnal azután? A nagypénteki történet nem említi többé. Hogy a Golgotára érve földredobta-e a keresztet és elrohant-e, vagy hogy ottmaradt-e — nincs róla említés. Beszélt-e Jézussal az utón, megtudta-e, hogy kinek a keresztjét segítette? Vagy minden beszéd nélkül odavonzotta-e valami őt Jézushoz? Minderre a nagypénteki történetből nem kaptunk választ. De a Simonról szóló egy rövid mondatban van valami figyelemreméltó: annak említése, hogy ő Alekszándernek és Rufusnak atyja. Ennek csak egy értelme lehet: személyazonosítás. Azok, akik számára Márk evangéliuma eredetileg íródott — minden valószínűség szerint a római gyülekezet — ismerték Alekszándert és Rufust. A megjegyzés ezt jelenti: “Ez az a Simon az általatok jólismert Alekszánder és Rufus atyja.” Ha mármost forgatjuk a Szentirást, Pál apostol római levelében ezt olvassuk: “Köszöntsétek Ruf üst, ki kiválasztott az Urban, és az ő anyját, aki az enyém is” (Róma 16:13). Egy másik helyen pedig: “Valának pedig Antiókhiában az ott lévő gyülekezetben némely próféták és tanítók: Barnabás és Simeon, ki hivattatik vala Nigernek, és a Czirénei Luczius és Manaen... és Saulus.” (Ap. csel. 13:1). Ugylátszik Simon kereszthordozása nem volt következmény nélkül való. Valami történt vele az utón és a Golgotán. Egész életére a Jézusé lett. Antiókhiában, együtt más czirénei társával, ez a sötét bőrű (Niger) Simon ott volt a keresztyén gyülekezet vezetői közt. Tudjuk, hogy Antiókhiában nevezték Krisztus követőit először keresztyéneknek és ez volt a pogányok felé irányuló misszió bölcsője. Simonnak nyomavész ezután, de fiai a római keresztyén gyülekezet szeretett tagjai lesznek. Rufust Pál az Urban kiválasztottnak nevezi, édesanyját pedig úgy tiszteli s becsüli, mintha saját édesanyja lett volna. Nem tulmerész a következtetés, hogy Simonnak és családjának jelentős szerepe volt Krisztus evangéliuma terjesztésében a pogányok közt, Európa felé. S mindez onnan indult ki, hogy a Golgota felé vezető utón egy római kard kereszthordozásra kényszeritett egy embert. Egyének és nemzetek — köztük mi magunk és magyar népünk is — vétkes tudatossággal elkövetett bűnök keresztjét hordozzák. Krisztus ígérete számukra, hogy bünbánatukra megbocsátás az isteni válasz. Máskor viszont egyének és nemzetek — köztük mi magunk és magyar népünk is — akaratukon kívül kényszerű kereszthordozókká válnak: veszedelmes foglalkozások űzői, háborúkba besorozott katonák, népek, kiknek sorsa, hovátartozandósága, kormányrendszere felől megkérdezésük nélkül döntöttek, betegségek és járványok, balesetek és szerencsétlenségek áldozatai, mind idetartoznak. Czirénei Simon különös és megragadó példája mutatja számukra: az Urban kiválasztottak lehetnek. HARSÁNYI ANDRÁS A Ml FELTÁMADÁSUNK János ev. 11:39. “Monda Jézus: Vegyétek el a követ. Monda néki a megholtnak nőtestvére Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos.” Olvasandó: Ezékiel 37: 1-14, János 11:38-44. Nem tudom, hogy egyre lassabban verő szived hány husvétot élt át. Sokszor hallottad már a husvét történetét s nagyon jól ismered. Sokat zengett már ajkadon húsvéti énekünk: Nincs már szivem félelmére, nézni sírom fenekére! Mi már nem kételkedünk és nem okoskodunk, hanem szivünk boldogan kiáltja egy hitetlen világ felé: Nincsen itt! Feltámadott! Mi hiszünk a Krisztus feltámadában. Oh mennyire sajnáljuk azokat, akik a golgotái kereszttől sohasem értek el a húsvéti hajnalra s nem hajoltak bele az üres sírba, ahonnan felkélt az Élet Fejedelme.
