Magyar Egyház, 1959 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Gyülekezetünk egysége (Szemelvények Dombrády Sándor detroiti presbiterünknek az Amerikai Magyar Református Presbiterszövetség ligonieri konferenciáján elhangzott előadásából) A keresztyén egység ott kezdődik, amikor minden egyház a maga kebelében igyekszik megteremteni a gyülekezet egységét. A gyülekezet egysége drága kincs, ez azonban sajnos csak akkor válik tudatossá és érezzük hiányát, mikor felbomlik. Cirus perzsa király egyik hadjárata alkalmával egy széles folyamhoz ért. Mikor nem tudott áthaladni rajta, több ágra vezettette szét s a megosztott folyamon könnyűszerrel vezette át seregét. így oszlik szét különböző alkalmakkor, a pártoskodó szenvedélyekkel fütött gyülekezet egysége is. És az ilyen belső ellenségeskedés veszedelmesebb a külső ellenségnél is. Hogy ez minket meg ne ronthasson, nekünk a Lélek egységére s azon belül hitünk egységére s a református öntudatra van szükségünk. Ennek áldott eszközei Isten igéje, Kálvin reformátori tanitása, a Heidelbergi Káté, református egyházunk hitvalló őseinek követendő példája s a hires református áldozatkészség akadozó forrásainak kitisztitása. A református egyház tagjai mindég templomos emberek voltak. Mikor felhangzott az ősi zsoltár “Te benned biztunk eleitől fogva”, a szív és száj teljességéből feltörő ének majd szétrepesztette a falakat. Ma pedig de sok református templom kong az ürességtől!!! Az egyháznak nyilvántartott hivei esküvőről, temetésről nem is hiányzanak — de az Isten igéje és Úrvacsora már hidegen hagyja őket!? És mennyi van a templomlátogatók között is olyan, akit csak a megszokás, a találkozás reménysége és öröme hoz a templomba, nem pedig az Isten igéje utáni vágyakozás. A gyülekezet közösséget jelent és az igazi református gyülekezeti közösség munkatársi közösség is. Nincs református-ellenesebb nézet, mint mikor azt vallják a hivek, hogy “az egyház szolgálata csak a pap dolga, hiszen azért fizetjük.” És ölhetett kézzel nézik annak a szegény papnak egyedüli erőfeszítéseit, akit különben sem becsülnek meg nagyon. Ahol komoly gyülekezeti egység van, ott van gyülekezeti közszellem is és van egyházi fegyelem is, rend is és békesség is. Ez a sok drága érték azonban mind Isten igéjén alapuló református hitünknek a gyümölcse. Legyünk hát Isten igéjének hallgatói és megtartói. Legyen templomunk a Lélek fegyvereinek arzenálja, ahol magunkra öltjük “az üdvösség sisakját, a hitnek a paizsát, és a Léleknek a kardját” (Efézusi levél 6:16-17). Ne feledjük el azt sem, hogy odahaza a református vallást magyar vallásnak hívták. Az amerikai magyar református egyházak a magyar léleknek és szebb magyar jövőnek a várai is. Áldott emlékű hitoktatóm sokszor emlegette előttünk Mózes első könyvéből, a 26,-részből, azt a történetet, amikor Izsák az üldözött pásztorfejedelem menekülése közben a Gérár völgyébe jutott s ott megtalálta azokat az ősi kutakat, amelyeket még az ő atyja Ábrahám ásatott és bár behányta Szeméttel az ellenség, Izsák kitisztította, abból itatta meg népét és megmenekült. Az amerikai egyházak legyenek az amerikai magyarság számára ilyen lelki kutak, hogy ebben a szétomló világban is, a minket körülvevő tömeghatások mellett is megmaradjunk hűséges keresztyén magyar reformátusoknak. Ravasz László püspök mondotta valahol: Ha református egyházam azt követelné tőlem, hogy dobjam el magyarságomat, úgy inkább egyházamat tagadnám meg. De ha magyar népem követelné, hogy tagadjam meg református egyházamat, akkor megszakítanám a közösséget népemmel. Azért legyünk jó református keresztyének, mert jó magyarok vagyunk és azért legyünk jó magyarok, mert jó református keresztyének vagyunk. Az amerikai magyar református egyháznak Amerikában is a magyar lélek hordozóinak kell lenniük, de ezt a magyar lelket meg kell fürdetni a bünbánat vizében és hirdetni kell előtte, hogy csak a megtérő nemzetek lehetnek megújuló nemzetek, hogy vigasztalni csak azt lehet, aki a bűneit siratja. Az emigrációban vergődő magyarok rendszerint Ézsaiás eme igéire hivatkoznak: “Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet”. De ugyanakkor elfelejtik, hogy ez a prófétai szó már ahhoz a néphez szólt, amelyik átélte a babiloni fogságot. Nem akarják hallani Isten szabaditásának feltételét, csak a szabadulás reménységét. Pedig ma minden magyar igehirdetőnek vállalnia kell, amit a XVI-XVII. század magyar prédikátorai vállaltak és hirdettek, hogy Isten megérdemelten bűneiért sújtotta a magyar nemzetet és ha nem támad fel a nemzeti, közösségi őszinte bünbánat: akkor elvész a nemzet. Nehéz feladat ez különösen akkor, amikor az igehirdetőnek és igehallgatónak együtt vérzik a szive és együtt szörnyülködnek mindazon, ami velünk történt. Hangozzék hát ítéletet hirdető igehirdetés, — mi pedig ne keményítsük meg szivünket, hanem bűneink megismerése után a bünbánat és megtérés utján zarándokoljunk el Krisztus Golgotájára és ne a jobbszélső, ne is a balszélső kereszt alá, hanem a középső, a Krisztus keresztfája alá borulva mondjuk el töredelmesen: légy irgalmas nekünk, szegény bűnös magyaroknak. Onnan pedig induljunk el Istenben bízva. Egyik kezünkben a becsületet és a kenyeret szerző munkánk legyen, a másikban hitünk fegyvere, a Biblia, amellyel meggyőzzük a világot!! Adja Isten, hogy úgy legyen!
