Magyar Egyház, 1959 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1959-11-01 / 11. szám

4

MAGYAR EGYHÁZ

A válságba jutott ember stilusa

Ma a világ tele van szenvedővel. Fiszont lehet-e, szabad-e beszélni a válságba jutott ember “stílusáról”? Vájjon, nem frivolitás-é, valakinek, aki beteg, aki elveszített mindent és mindenkit, léte értelmét és célját is, azt mondani: játssza végig fairül az emberi színjátékot; mi több, úgy oldja meg feladatát, hogy a szemlélő számára ne lehessen kétség, hogy a derű, a fölény valóságos és igazi s nem álarc, és nem valami belénevelt vagy felvett gentlemanlike? Az életet t.i. — ha igaz a tétel — nem a szenvedés ténye teszi elviselhetetlenné, az, hogy szenvedni kell, hanem hogy rossz szájízzel, panaszkodva, siránkozva vagy őrjöngve, hordozom a rám mért keresztet, teherként magamnak is, másoknak is.

Ha embernek lenni annyi, mint eljegyezve lenni a gonddal, nem lehet kétséges, hogy előbb vagy utóbb mindenkinek meg kell ismerkednie valamiféle fájdalommal, legyen az testi vagy lelki; mindenki számára el van készítve a tőr, ami felsebez és könnyet vagy vért fakaszt. Viszont az sem kétséges, hogy láthatunk embereket úgy hordozni tragédiákat, hogy magatartásuk tiszteletet ébreszt bennünk és példamutatássá lesznek környezetük számára. A példák azt mutatják, hogy az ember erősebb lehet mint a fájdalma, gondja s megvan a lehetőség arra, hogy szét ne oldódjunk s torz figurává ne váljunk.

Az egyik legkiegyesulyozottabb ember, akivel valaha is találkoztam, mint internált, négy évet töltött az egyik hírhedt internálótáborban. “Amikor a hideg és a rossz lábbeli miatt elfagyott a lábam — magyarázta egyszer —, nem arra gondoltam, hogy mit szenvedek, hanem arra, hogy mennyire fázik a lábam”. Koncentrációs táborok őreinek — Oroszországban, Dachauban, Japánban és Recsken — mindennapi szórakozásai közé tartozott, hogy egy pohár italba, néhány cigarettába fogadtak, hogy egyetlen ökölcsapással le tudják teríteni valamelyik kiszemelt foglyot. Akinek kétszer vagy háromszor kellett — teljes erővel természetesen — ütnie, az veszített és fizetett. Voltak, akik emberségük megcsúfolására sirógörccsel vagy öngyilkossággal reagáltak, és voltak mint a barátom, akik letörölték arcukról a vért. “Amikor félholtra vertek-rugdostak, semmi bosszuérzés vagy önsajnálat nem volt bennem. Azok iránt éreztem részvétet, akiknek számára mulatságos volt egy embertársuk megkinzása”.

Az ilyen mondatokra a huszadik század embere öszszevonja szemöldökét. Isméden, ez az ember normális volt. Ha csak annyiban nem különbözött a típustól, amelynél az efféle beszéd megszokott, hogy semmiféle egyházi jelvényt nem hordott a gomblyukában s nem vágott kegyes arcot a szavaihoz. Vagyis valaki úgy hordozhat el megpróbáltatásokat, hogy semmi jele nincs annak, hogy ott valami nagy dolog megy végbe, hacsak a csendes derűt, a finom humort s a másik emberért való gondot nem vesszük “jelnek”.

Az úgynevezett “férfias” viselkedés tagadhatatlanul imponáló, megejtő látvány. De most valami egyébről van szó, mint férfias magatartásról. Jézus például nem viselkedett “férfiason” a Gecsemáné-kertjében, sem a kereszten; nem ütötte vissza a vele pimaszkodó katonákat; nem kérte ki magának a hangot, ahogyan vele beszéltek; egyszóval nem volt imponáló, “nagy”. Persze, ö Isten Fia volt, mondod te, neki könnyű volt másnak lennie. Egyébként is egy éteri, egy nem-e-világból-való rendet képviselt s mint ilyen, nem jó példa ebben a mi nagyonis emberi

világunkban élő-kinlódó ember számára. Rendben van. Akkor egy öregember példáján keresztül próbáljuk bemutatni, miként kell és lehet úgy viselkednie az embernek, hogy magatartása minden korok és minden helyzetek embere számára általános mérték gyanánt szolgálhasson.

Pál apostol a Filippi városában lévő keresztyén közösség tagjainak éppen levelet ir. Filippiben is, mint a többi, az apostol szolgálata következtében létesült gyülekezetben, az apostol eltávozása és az “első szerelem” lohadása után jelentkeztek a szokásos bajok. Idegen tanokat kevertek Pál tanításához; a hangosak, az erőszakosak veszik kezükbe a vezetést. Egyfelől egy exaltált csoport már Krisztus visszajövetelének dátumát számolgatja, viszont másfelől nem egy atyafi hite, addig példamutató élete egyre inkább fellazulván, sokan előbbi pogány vallásukba és életformájukba csúsztak vissza. Es ismét vannak, akik Isten ügye “csődje” miatt annyira elkeseredtek, hogy szinte értelmetlennek, céltalannak látják felvenni, illetve folytatni a harcot a gyülekezet összetartása érdekében.

A helyzet egyáltalán nem mondható könnyűnek. Sem lekicsinyelni, sem túlbecsülni nem szabad. Pál, úgyis mint szervezője a Krisztus királyságának s úgyis mint a Mester tanainak rendszeres theológusa, nem hallgathat. Egy higgadthangu, mértéktartó levélben, az úgynevezett Filip pibeliekhez Írott levélben megadja a szükséges tanbeli eligazítást; a fanatikusokat leinti, a csüggedőket bátorítja és megvidámitja. A levelet a Szentirás szakemberei, alaphangja miatt, “örömlevélnek” is nevezik.

Nos, nem árt ismernünk azt a helyzetet sem, amiben az apostol volt, amikor levelét írja. Először is öregember, testileg-lelkileg megviselt. Olyan élet van mögötte, ami kevés embernek jutott ki osztályrészül. És ő nem profeszszori dolgozószobából adta elvi eligazításait s nem főpásztori bársonyszékből kormányozta nyáját. Köztudomású, hogy ezer és ezer kilométereket utazott be, és persze, nagyobbrészt gyalogszerrel. Százszor szembenézett a halállal. Minden oka megvolt arra, hogy kívánjon “elköltözni és a Krisztussal lenni”.

S ez a halálosan megfáradt öregember börtönből irta ezt a levelet. Egy hosszú élet, lobogás, odaszánás és szolgálat jutalma a Gazdától — ostoba, gonosz, fanatikus erők ellenakciója következtében — egy cella, rabkoszt s valószínű, halálos Ítélet. Lélektanilag, nemde, az volna a természetes, a “normális”, hogy ilyen körülmények között ez a beteg, leromlott test arcába vágja megbízójának a megbízólevelet?!

És ez a bebörtönözött öregember nemsokkal azután irta ezt a levelet, “minden szenteknek a Krisztus Jézusban, akik Filippiben vannak”, amikor hirülhozták néki, hogy elhagyták öt az ázsiabeliek mind (II. Tim. 1:10). Ha valaki annyi megpróbáltatáson menne keresztül mint az apostol, de láthatná — ahogyan mondani szokás — munkája gyümölcsét, azt, hogy látomásai az ügyről, amit képviselt, megvalósultak s megvalósulóban vannak, boldogan vagy legalábbis békességgel a szivében, nézne a halál elé. Azonban ő egyre-másra kapja a riasztó híreket arról, hogy ez is elhagyta az Utat, az a gyülekezet is feloszlott, itt is bemocskoltatott, zátonyra futott az Eszme, amott is olyan bűnök fordulnak elő a szentek közösségében, amelyek még pogány körökben is iszonyatosak. Igen, minden oka megvolna arra, hogy magát mint jámbor álmodozót elmarasztalja és halálosan megundorodva, kiábrándulva, várja, hogy vége legyen a komédiának.

Nincs visszataszitóbb a kenetteljes, álszent magatartásnál. Jézust is csak ez az egy hozta ki a sodrából. Jómódban élő, befolyásos keresztyének, akkor, amikor a