Magyar Egyház, 1958 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 JJuóvét után János 20:19-29) A közösségben lévő taanitványok: a gyülekezet fokozott hangsúlyt, mély jelentőséget kap husvét után. Valóban igaz az Ur Ígérete: “ahol ketten, vagy hárman egybegyülnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt. 18:20). A feltámadott Ur az egymással közösségben lévő tanítványoknak jelenik meg. Itt találkozik övéivel s itt gazdagodnak meg a tanítványok a jelenlévő Úrral. Jelen igeszakaszunk mélyen aláhúzza ezt. A tanítványok az egymással való együttlétben kapják a többrebizatást a husvét Urától, a feltámadott Krisztustól. Embermentés a feladatuk a Szentlélek erejével (21-23v.). Ehhez a szolgálathoz kapják a kulcsok hatalmát. A tanítványok tehát egyszerre vannak közösségben egymással és Krisztussal. A kettő feltételezi egymást. Tamás ebben a történetben a gyülekezeten kívül élő tanítvány sajátos példája, az ilyen tanítvány sajátos nyomorúságával. A megbotránkoztató krisztusi tett, a megváltói halál összedöntött Tamásban mindent. Bátran mondhatjuk; egyik tanítványnak sem volt olyan leverő a golgotha esemény, mint neki. Ő áldozatos módon szerette a Mestert. Amikor Jézus Júdeába akar indulni, ahol a halál veszedelme vár reá, kész meghalni Jézussal és erre az áldozatra tanitványtársait is buzdítja. “Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” (Jn. 11:16). Könnyebb lett volna neki meghalni, mint a nagypéntek csődjét vállalni. A Megváltó halálával mindent befejezettnek látott. Fülében inkább ez csengett vissza: mindennek vége, mint a világ legdöntőbb szava az Isten Szenvedő Szolgája ajkáról: elvégeztetett. Nagy volt az emberi szeretete Jézus iránt, azért nagy az emberi leverettetése is. Eltemették őt s többé nem láthatta testi szemeivel. Csak fájdalma szakadt rá. Jézus temetése benne is eltemette a jövendöléseket és Ígéreteket, a reménységet és bizakodást, egyszóval mindent. Összedőlt életvilágával aztán egyedül maradt, az egyedülvalóság minden kínjával. Magánutas, kültag keresztyéni életünkben nem ismerünk önmagunkra Tamásban? Csak egy keresztyénség van, a nagypéntek és husvét keresztyénsége. Egyiket elhagyni, vagy csak a másik hatása alatt élni, egyaránt az eltántorodáshoz vezet bennünket. Emberi elgondolásokból táplált Krisztushoz kötött reménységeink, mint a szappanbuborékok oszlanak szét, amelyek szükségképen magukkal hozzák a tamási élet minden nyomorúságát. Ma sokat beszélnek arról, hogy az emberek egyre közelebb kerülnek egymáshoz a technikai vívmányok által, de a valóság mégis az, hogy egyre több a magános, elhagyatott, minden emberi közösségtől elszakított ember. Nem ezeknek a számát szaporítjuk mi is, akik emberi elgondolásokból fakadó reménységeinkben mélyen csalódtunk Isten, Krisztus és szükségképen következve embertársaink irányában? Ez magával hozta aztán, hogy elszakadtunk a gyülekezettől, az egyháztól. Elveszett előttünk a gyülekezet értékének, erejének és nélkülözhetetlenségének a jelentősége. Ha elesettek, csalódottak, magunkkal is meghasonult emberek vagyunk, nem kívánkozunk emberek közé, nem vágyakozunk a gyülekezetbe, a templomba. A fájdalom nem akar társat keresni, elzárkózik s magával bolyong a szenvedés utján. Miközben ez igy van, a gyülekezet teljesiti feladatát, bizonyságot tesz feltámadott Uráról. így keresi meg igy hangzik: “láttuk az Urat” (25 v.). Tamás igy a közösségben élő tanítványok bizonyságtételével találkozik. Ez nem gyógyítja meg őt egyszerre. Megmondja kertelés nélkül, hogy nem hisz. őszintesége a gyógyulás lehetőségének első feltétele. A bizonyságtevő gyülekezet a tanítványok kicsiny csoportja Tamást, az eltántorodottat. A nagypénteki és húsvéti emberek találkoznak a nagypénteknél maradó emberrel. Bizonyságtételük hite kevés neki. Ő nem azért akar hinni, mert a gyülekezet hisz. Nem nyájember ő. Személyes üggyé teszi a Feltámadottban való hitet. Neki maga a Feltámadott kell. Egyik oldalon elhatárolja magát, a másik oldalon viszont nyitva hagyja az ajtót. Fájdalmában és hitetlenségében is hinni akar, néki azonban érzéki megtapasztalás kell. “Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegk helyébe és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképen el nem hiszem”. (25 v. Ő megmarad rugalmasnak és ebben sokat tanulhatunk tőle. A tanitványtársak bizonyságtétele azonban hat Tamásnál még akkor is, ha látszólag ellenkezik. Nem hisz, de mégis felkeresi a tanítványok gyülekezetét. Keresi azt a helyet, ahol a tanítványok látták a Feltámadottat. Gyógyulásának igen fontos mozzanata, hogy szakit a magánossággal. Itt következik be aztán a fordulat. A gyülekezetben megtapasztalja ő is azt, akit a tanitványtársai már előbb láttak. De még többet is. A feltámadott Ur most közvetlenül néki szól, a hitetlennek: “hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet”. (27 v.) Érzi a Megváltó végtelen szeretetét, hogy most érte, az elveszett egyért jelent meg, őt keresi, a békételent, az elhagyottat, a csalódottat, az egyedülvalót. Tamás nem akarja tovább az érzéki megtapasztalást, de megszületik a Náthánaelt (1:49) és Pétert (6:69) felülmúló bizonyságtétele: “Én Uram és én Istenem (28 v.)”. A hitetlenből hivő lett. Mi is ragaszkodnánk sokszor az érzéki megtapasztaláshoz. így azonban nem jelenik már meg testi szemeink és érzékeink számára. Szent Lelke által Igéjében van jelen most közöttünk. Megdicsőült testében az Atya mellett van. Tamás látott és ezért hitt. De Jézus azokat mondja boldogoknak, akik nem látnak és hisznek. (29 v.). Semmiképen nem vagyunk Tamásnál hátrányosabb helyzetben azért, mert nem láthatjuk a feltámadott Jézust testi szemeinkkel. Nagypénteki ember, Testvérem! Egyedülvalóságodat, csalódottságodat, fájdalmadat, összedőlt és kiábrándult világodat nem azért kell hordoznod még mindig, mert nem keresed fel hivő testvéreid gyülekezetét? Husvét után nagypénteki emberként járni: bűn. A feltámadott Jézus a gyülkeezetben akar Véled találkozni. ígérete a gyülekezetnek szól. Nem itt kellene néked is meggyógyulnod? Minden bizonnyal; igen. Pándy András (Brüsszel)
