Magyar Egyház, 1958 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ HOZZÁSZÓLÁS A sajtóban olvasott megdöbbentő adat mellé, mely szerint New York lakosságának 2/3-a semmiféle egyházi közösségben nem él, odakerül a lelkipásztornak a vasárnapi szószéken tett megállapitása, mely szerint New Jersey egy kis helységében (s valószínűleg másutt is) ugyanez a helyzet — ami még súlyosabb adat, mint az első. E két megállapításhoz még odatartozik, hogy az igy jellemzett lakosság magyar részét külön vizsgálva ez a számarány az egyházakra talán még kedvezőtlenebb : a magyar egyházakban a magyarok közül még kevesebben találhatók. És ehez ama tapasztalatokat téve hozzá, amelyeket e sorok Írója Délamerikában személyesen szerzett, ahol az adatok valószinüleg ennél rosszabb helyzetre kell mutassanak s ahol a magyar nemzetiségűek részvételének aránya valószinüleg csak ezrelékekben fejezhető ki, mert a magyar elem mind az egyházi, mind a másfajta közösségi munkától túlnyomó többségében egyszerűen távolmarad — a helyzet nagyon elgondolkodtató. Különös hangsúlya van pedig ennek épen ma azért, mert korunk irányzata egyáltalán nem a kevésszámú élite elkülönülésének kedvez: a tendencia ma egyre nagyobb tömegek bekapcsolódása felé tart az emberiség minden javaiban való részesedésében (tehát a kulturjavakban, lelki kincsekben való részesedésben is). A tömegeknek ez a távolmaradása a keresztyén és egyéb egyházaktól, tehát olyan intézményektől, melyek lényegükben épen a tömegeknek is a javát szolgálni hivatottak, és épen abban a korban, melyet elsősorban épen a tömegeknek a szintéren való megjelenése határoz meg, ez olyan tünet, mely, azt hiszem, minden figyelmet megérdemel, és persze sokféleképen is kommentálható. Főleg azonban nem hagyhatja közömbösen a bizalmatlansági szavazatoknak ilyen nagy többsége mindazokat, akik hittel élnek és a Krisztus egyházában komolyan munkálkodni igyekszenek. Az egyházak munkásait ez a helyzet könyörtelenül vizsgálódásra kell, hogy indítsa. A keresztyén vizsgálódás pedig csak önvizsgálat lehet, Isten akaratának kutatása mellett. — “Vigyázzatok és imádkozzatok!.. Vigyázzunk csak egy kicsit oda arra az első gondolatra, melyet fenti statisztikák váltanak ki belőlünk. Az iránya vájjon helyes-e? Nem tartjuk helyesnek ekkora tömegeknek a templomokból való távolmaradását, ez kétségtelen. Tehát kétségtelen, hogy hibáznak ezek a tömegek és ez a közönyös magatartásuk elitélendő. Vagyis elitéljük ezeket a távolmaradókat. Tévedésük rettenetes és végzetes. Vagyis nyugodtan járhatunk tovább gyülekezeteinkbe, hogy Istent dicsérjük: az igazság a mi oldalunkon van, akik odajárunk. Odajárunk, mert tudjuk, hogy ezt kell tenni és azt is tudjuk, hogy ezt többnyire hiába mondjuk azoknak, akik nem járnak, hiába, mert csökönyösen ragaszkodnak a vasárnapi lustaságukhoz, vagy a vasárnapi házi tennivalóikhoz, vagy istentelen kifogásaikhoz, egyéb bűneikhez. Holott mi tudjuk, hogy az Ur előtt e bünözésmódok egyike sem kedves. De mi, hiába, nem tudjuk e szigorú megítélést érdemlő közömbösöknek megmagyarázni ezt, mert a csökönyösségük és a sátán nem engedi. Vájjon gondolkozásunknak ez a menete feltétlenül helyesnek mondható? Nézzük csak: ha ráolvasni akarok a távolmaradókra, nem találok a Bibliában verset, mely az üdvösséget a templombajáráshoz kötné. Azt hiszem, nincs ilyesmi megírva sehol. — Sőt: kutatva-keresve ezt találom: “Ha eljöttök, hogy színem előtt megjelenjetek, ki kívánja azt tőletek, hogy pitvarimat tapossátok?” (És. 1:12) — ezt olvasom, (“...mint olvasod?” — kérdezte Jézus...) Ézsaiás prófétának az itt idézett versre következő sorai sem azt mondják, hogy Istennek a kegyeltjei okvetlenül csakis azok volnának, akik az ünnepen a templomokban áldoznak előtte. Tovább: a Krisztus kergetői, akik nyomonkövették, hogy elveszíthessék, gyülekezeti tagok voltak, ugyanakkor, amikor ama vakonszületett, akit meggyógyított, s aki tudta gyógyitójáról, hogy az Istentől való, s aki életet jelentő hittel imádta is őt, nem lehetett gyülekezeti tag! (Ján. 9:34). És Krisztus maga is tudta ezt, — mint adott, várható, szinte természetes dologról beszél arról, hogy tanítványai nem találhatnak helyet a gyülekezetekben (Ján. 16:2). Ez igen figyelemreméltó. Persze manapság kirekesztésről alig hallunk és főleg aligha fognak ma kirekeszteni valakit gyülekezetből azért, mert Krisztust vallja. Mindazonáltal a kívülállók tömegét és egyéneit, — bármi furcsán hangozzék ez — jobban kell tisztelnünk. Annál, hogy automatikusan elitéljük őket, mindenesetre jobban kell őket tisztelnünk. Egyrészt a közöttük már csak a fentelmondottak alapján is feltehetően fellelhető igazak miatt (1. Móz. 18:32), akiknek a számát csak Isten maga ismerheti, — másrészt a köztük különösen ma nagyszámban fellelhető betegek miatt, akikhez Jézustól személyes üzenetet kaptunk továbbításra, mint küldöttei. Testvéreinknek ezt a 2/3, vagy 3/4 részét tehát semiképen sem Ítélhetjük el gondolkozás nélkül, illetve csakis gondolkozás nélkül ítélhetjük el őket, mert ezt a tömeget összetételében ismeretlennek kell tekintenünk, továbbá, mert mi magunk is hibásak lehetünk abban, ha nincsenek köztünk. Nem az egyház feladata megállapítani, hogy ki jut el az üdvösségre, ki megyen be az Isten országába. Az egyházaknak nem is áll módjában az ilyesmi, mert “Krisztus lészen eljövendő megítélni eleveneket és holtakat.” — Ellenben akik hisszük, hogy az egyházakban jó alkalom nyílik Isten országának keresésére és szolgálatára, és tudjuk, hogy javakban, áldásokban való részesedést jelent, gazdagodást, a közösségekben való munkálkodás, — továbbá valljuk, hogy egész világunknak is javára volna, hogyha minél többen kapcsolódnának be embertársaink közül, — minekünk kötelességünk volna vizsgálni azt, hogy mi akadályozza ezt meg a mi oldalunkról. Kötelességünk vizsgálni, hogy mi okot találhat a kívülálló mibennünk, az egyházakban és az egyháztagokban, olyan okot, amely akár látszólag, akár pedig valóságosan is megnehezíti számára a csatlakozást, vagy nem teszi a csatlakozást kifejezetten kívánatossá. Vagyis nem az a dolgunk e problémával kapcsolatosan, hogy a távolmaradókkal közöljük, mi volna a kötelességük (belépni), hanem az, hogy magunkat (egy kicsit az ő szemükkel is) jól megvizsgálva mindent megtegyünk az egyházhoz vaaló közeledésük, a csatlakozás megkönnyítésére a mi részünkről, fejcsóváló szomorkodás helyett. Céltudatos gyakorlati tájékozódásra van szükség, azután a tennivalók kimérésére és félelem nélküli végrehajtására. Bármennyire tudom például a magam esetében, hogy az egyház közösségéhez való csatlakozásomnak mennyi mindent köszönhetek csatlakozásom első idejétől kezdve már, élénken él bennem az az emlék is, hogy sokrészben mennyire nem volt módom ennek meglátására az egyházon kivül; — hogy a kívülállót mennyi vélt, vagy valóságos, de helytelenül felfogott nehézség tarthatja vissza valamely közösségtől. Épp ezért találjunk csak megfelelő módot egy-egy
