Magyar Egyház, 1958 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1958-11-01 / 11. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 j Veled könnyezik a Megváltój November 4-én, az 1956-os magyar forradalom véres leverésének második évfordulóján esti gyászistentisztelet volt New Yorkban, a Brick Presbyterian Church Reformation Chapel-jében. Az igét Nt. Komjáthy Aladár, reoblingi református lelkipásztor hirdette. Az istentiszteleten szolgáltak kívüle Nt. Csordás Gábor esperes, Nt. Ferenczy Pál, Nt. Dr. Harsányi András és Nt. Vitéz Ferenc lelkipásztorok. Árokháty Béla “Imá”-ját és V eitler Jenő “Boldogok a halottak” cimü szerzeményét a Bartók Kamarakérus adta elő Nt. Hamza András vezénylete alatt. Tóbiás Margit énekművésznő énekelt offertórium alatt; Dr. Clarence Dickinson orgonáit. Alább közöljük az igehirdetés teljes szövegét: Alapige: “Könnyekre fakadt Jézus”, (János 11:35). Életemnek feledhetetlen és nagy megtapasztalása volt látni nyugatról jövet a szabadság nehány boldog napját hazánk földjén. Éppen ezért olyan nehéz november negyedikét, mint véres és szomorú valóságot elképzelnem, miután könnyes szemekkel adtam hálát a sáros és rossz dunántúli utakon bandukolva Istennek azért, hogy végre felszabadult a mi népünk. Amennyire boldogság és öröm volt Isten kezét látni november 1.-én, mint a történelem bölcs irányitóját, annyira lehetetlen és megérthetetlenül nehéz volt elfogadni hitben novemben 4,-ét. Sokat gondoltam arra a válságos napokban, hogy az exisztencialista filozófusoknak, mely Isten létét — radikálisabb megnyilvánulásaiban — nem tartja szükségesnek, talán sokkal könnyebb volt eme tragédia után, mint nekünk keresztyéneknek. Ha Heidegger szerint akarnám megérteni november 4.-ét, azt mondhatnám, hogy azok a drága ifjak, akik életük feláldozásával, testükkel védték Budapestet, ebben az exisztenciális döntésben “emberré” lettek és ez a döntés az egyetlen ut arra, hogy az “elvetett” (verworfen), az örökös iszonyban és letaglózottságban létező furcsa figurából valóságos és élő ember legyen. Ha helyesen értettem meg Heidegger tanítványai közül a legradikálisabbat, akkor a “szabadság útja” nem lesz szükségszerűen valósággá a történelem és társadalom formái között, az egyéni döntés által lesz az emberből ember. Hivő keresztyének és kereső lelkek számára azonban nem elég és tragikusan kevés az emberi tragédiának eme lehetséges megoldása. Ha az én egyházam hitvallása azt tanitja Istenről, hogy ő minden életnek szuverén Ura, akkor szinte áthidalhatatlanul nehéznek látszik keresztyén igemagyarázat vagy a theológia utján elfogadni é§_, megmagyarázni november 4,-e szomorú valóságát. Ezt talán éppen a modern kor önző és szekularizált keresztyénéi teszik legnehezebbé. Az egyház, sajnos régen megszűnt a társadalom és történelem lüktető ereje lenni a mi népünk életében. Az egyház sokat hangoztatott, de gyakorlatilag egyre kevesebbet jelentő prófétai szolgálata az idők és történelmi események után haladva hovatovább leszűkült maihoz hasonló gyászistentiszteletek tartására. Talán profánnak hangzik, ha megvallom, hogy én személy szerint (jóllehet Krisztus egyházának “hivatalos szolgája”) lázongtam hosszú hónapokon át Istennek eme akarata ellen. Nem tudtam összeegyeztetni hitemmel, történelemszemléletemmel november 4.-e egyre valóságosabbá váló iszonyatosságát. Mig mások, politikai vonalon és jogosan keresték a hibákat az érzéketlen, langymeleg nyugat hivatalos magatartásában, én és hiszem, hogy sokan mások, akik még hisznek az Evangélium időszerűségében, illetve újra hisznek abban, Urunkkal, Istenünkkel viaskodtunk. A zsoltáriróval kérdeztük: “Uram, miért állasz távol? Miért rejtőzöl a szükség idején?” És mintha az ádáz és átkozott sztálinista éra visszatérésére vonatkozna az alábbi ige: “Elfelejtkezett Isten, elrejtette arcát, nem is látott soha”. Hosszú és örökös hitbeli párbeszédben tusázik Isten végzéseivel ma az a magyar, aki hivő keresztyén. És jaj annak a keresztyénségnek, amelyik már nem tud lázadni, fájdalommal feljaj dúlni, életért és szabadságért esdekelni, hanem csak temetni és emlékezni. II. Valljuk, hogy Isten a történelem Ura és hiszszük, hogy az örökkévalóság szemszögéből nézve az ő országának ügye diadalmaskodni fog. De vajon vigasztalás ez a tragikus ma szenvedései közepette számunkra? Hisszük, hogy Isten igazságos, de vajon hol és miben segiti ez az édesanyát az ő fájdalmában, akinek fiatal, szabadságról álmodozó gyermekét otromba és durva tankok taposták agyon. Sokszor úgy érezzük, mintha Ady hatalmas sorai igazolódnának be: “Úgy forgatja a Mindenséget, Mintha unott játékot űzne, Egy-egy világot megfagyaszt S ötöt-hatot hajit a tüzbe.” (“Isten, a vigasztalan”) Ilyen hitbeli küzdelem tölti el sokunk lelkét, ha azt a tételt kell elfogadjuk, hogy Isten a történelem Ura. Segítségünkre van azonban annak felismerése, hogy Isten nemcsak szuverén Ur, hanem a mában velünk szenvedő, velünk együttérző Isten. Ezért textusunk az, hogy Krisztus könnyekre fakadt. A ma fájdalmában egy emberi bölcselkedésre alapozott akár humánista, akár keresztyén történetfilozófia nem gyógyítja meg a sebeket. Ami segit, az az, hogy a hit világában látjuk az Ur Jézus Krisztust megállani november 4.-e hajnalán Budapest felett és, hogy tudjuk azt, hogy könnyei folynak alá minden drága ifjúért, minden gyászoló édesanyáért. Ott van veled, minden fájdalmadban osztozik, veled szenved és veled könnyezik a Megváltó. És ez a keresztyén hitnek a csodálatos és örök nagy paradoxonja. Az Isten, akiről Ady azt mondja, hogy “összetévesztitek a halállal,
