Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1957-05-01 / 5. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ Menekülés ... Ködös éjszaka. Amint haladunk, a lábunk alatt fagyott göröngyök. Az idő már december közepe felé tart, de még nincs hó. Mintha szánná a fekete, csöndes magyar rögöt, amint elnyúlik hosszan előtte. Mintha várná, hogy még feléled s talpra áll, még nem teriti rá fehér pokrócát. Mi megyünk. Egymás nyomába vonalasán lépve. Gyermekkoromban olvastam ilyenről indiános könyveimben. Az indiánok lépkedtek igy libasorban egymás után.— Többen vagyunk. Egy férfi, a barátom, egy asszony a leányával s én, Előttünk pedig egy öreg magyar. Ő a vezetőnk. Az öreg ismeri az utat. A csillagtalan sötétségben is biztosan tájékozódik. Nem a járt utón vezet bennünket, hanem keresztül-kasul toronyiránt, szántásokon, ugaron, dűlőn, pocsolyán keresztül. Néha megáll s fülel, ha a távolból reccsenés, dübörgés hallatszik. Ilyenkor mi is dermedten megtorpanunk, s szemünkkel kör be-r épülj ük a környéket. Készen arra, hogy veszély jöttére a földre vessük magunkat, vagy szerteszét rohanjunk. Hál’ Istennek semmi. Az öreg biztatóan int felénk és haladunk tovább. Amint sompolygunk egyik a másik után, ki-ki a figyelés önkénytelensége közben a saját leikébe gubódzik. Mintha álmodnánk. Az embernek elveszett az időérzéke, talán talán még az öntudata is. Hazai képek kavarognak előttem. Hisz’ nem sokkal előbb még otthon voltunk. Esténként a sötétbe meredve suttogtunk a sorsról, jövőről és reggel, ha dideregve végigsiettünk a pesti utcákon fekete üregek tátongtak elénk a sebzett házak testéből. Barrikádok, törmelék, por és halottak. Fakeresztes, gyertyás hős-sirok a tereken. Kormos vas-szörnyek a sarkokon. Rongyos nemzeti lobogók suhognak és puska-koncert zsong az agyunkban. Kedveseink rémült, nedves arca marja a lelkünk. S most megyünk egy ismeretlen utón, amelyen nem jártunk azelőtt, emberekkel, akiket alig ismerünk és tudjuk, hogy talán néhány kilométerrel odább hasonló halk csoport lopakodik a sötétben a határ felé. A határ! A határt kell elérnünk! Ez az ember egyetlen öntudata, akarata. Rántok egyet a hátamra madzagolt vászontáskán, amely az asszonyé, akinek a lábát már feltörte a cipő. A magam podgyásza a rajtam lévő ruhám. Meresztgetem szememet a homályba, hogy a megfelelő helyre lépjek. Hosszú kilométereket teszünk meg igy. Álmatlanul, szótlanul. Alig hallatszik néha egy-egy suttogás, hisz’ éjszaka van s mi olyanok vagyunk mint az alvajárók. A sik földet lassan megszokjuk s ügyesen osonunk át a fagyott göröngyökön és csak akkor élénkülünk fel, ha domboldalon, bokrok között kell leereszkednünk. Ilyenkor mintha felébrednénk. Figyelmünk az ut akadályaira összpontosul. Egy-egy ág egy nagyobb kő lejtős ut, megannyi komoly feladat számunkra. Emlékszem, egy jó darabon félméter széles lehetet az ut maga s jobbra-balra árok húzódott. Hol egyikőnk, hol a másik csúszott bele a sikosra fagyott útról. De senki sem nevetett. Az öreg vezetőt kivéve fogalmunk sincs, hogy merre járhatunk. A tanyáról még a téli alkonyaiban elindultunk s most már az éj sötétjében járunk. Talán éjfél is elmúlt már. Szinte gyanakodni kezdünk az öregre, amikor széthajlitja előttünk a bokrokat és a part alól viz zuhog elénk. Szürkés felszínén nem villan semmi a holdtalan, ködös időben. Zseblámpa kattan s vézna fény-kévéje végigsurran a part mentén. Gázolásra alkalmas hely nem látszik sehol. A viz sodra erős; csak úszva lehetne keresztüljutni rajta. A nőknek azonban, akik idáig csodálatosan viselkedtek és bámulatos kitartással tartottak lépést velünk, már nincs erejük a vizbe ereszkedéshez, amelynek piszkos, sebes zubogása csak az erőseket biztatja a túloldalra jutás reményével. Sápadt arcukból, törten-villanó szemükből, fejük rázásából értjük, hogy velük semmikép sem juthatunk keresztül. Összegyűlünk, hogy tanácskozzunk. Csónakot kell kerítenünk! Mi férfiak elindulunk a part hosszában, amerre a távolból valami házféle feketéllik. Nesztelenül sompolygunk felé, mert vigyáznunk kell, hátha kutya van. Szerencsénkre néma minden. A ház mintha üres lenne. Ablakai sötétek, hevenyészett kerítés veszi körül, amelyen még ajtó sincs. De nem találunk csónakot sehol. Elönt bennünket a zsibongó fáradság. Lelkünkre leszáll a kétségbeesés. Az öreg vezető hiába erősködik, hogy kellett volna ott csónakot találnunk, nem hiszünk neki. Újra sorba igazodunk és elindulunk végig a folyó mentén. Sehol sincs csónak! Már jól bent járhatunk az éjszakában, amikor éhség fog el. Megállni nem lehet s igy menetelés közben adjuk kézöl-kézre az elemózsiás táskát. Egy-egy almát vágunk szeletekre óránként, amig tart belőle. Kínáljuk az öreget is, de ő csak legyint az almára. Nagy vigyázva, ha biztos sűrűben járunk, tenyérből elszív egy-egy cigarettát. Az az összes eledele. Az alma is elfogy. Az öreg is óvatosabban emeli csizmáját. Többször áll meg és hosszan. Sokszor előremegy és úgy int, hogy mehetünk-e utánna. Mi hosszú láncra szakadunk. Alig látjuk az előttünk menő hátát. Nem messze előttünk egy hid tűnik fel. Tövében, tűz körül katonák vannak. Közvetlenül előtte összeverődünk és suttogva
