Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1957-05-01 / 5. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Az édesanya... Irta: SZABÓ DEZSŐ A szegény napokban anyám élete is meggazdagodott, hogy a család élete ne legyen fogyatékosabb. Reggeltől estig mosolygás és dal volt az ajkán. “Ne menj rózsám a tarlóra”, “Ki tanyája ez a nyárfás”, “Zsindelyezik a kaszárnya tetejét”, “Ég a kunyhó ropog a nád”, “Piros bort ittam az este”, “Nem loptam én életemben”, “Én vagyok a falu rossza egyedül”; ezek és száz meg száz más népdal, aztán Csokonai és Petőfi dalok, mint csodás déli vidék messzi melegségéből jövő különös madarak folytonos suhanásban szárnyaltak át a gyermek életén. És mint valami tömör omlásu tavaszi folyó; meleg habjaikban a magyar nép dús arányú lelkét fürdették át rajtam s nagy ősi kincse állandó lerakódása történt a kitátott kis lélekben. De mégis: a délutánok voltak életem leggazdagabb ajándékai. Ebéd után, és hogy a ház minden gondját renbehozta, anyám lepihent egy rövid negyedórára s csak mi ketten voltunk otthon; apám hivatalában, a gyermekek az iskolában voltak. Én olvastam, de olyan jó volt hallani a drága alvó egyenletes nyugodt lélegzését. Aztán felébredt és ő is valami olvasmányba merült. Délután 3-kor következett a jó sürü bivalytejes kávé a jó házi kenyérrel. Kávé után az ablakhoz ültünk és én olvastam fel valamit anyámnak Vörösmartyból, Aranyból, Tompából, Petőfiből, vagy valamilyen antológiából. Most elég volt fiacskám, nem jó ha túlságosan elárasztod magad, mondta anyám és ő kezdett mesélni. Végtelen melegségü, széles szép bibliai szavakkal beszélt a régi Kálvinisták üldöztetéséről, a Gályarabok szenvedéséről, a minden mártiriumon át győzedelmeskedő erős hitről. Beszélt Erdély szépségeiről; a világ legszebb országáról, Erdély múltjáról, nagy borulatairól és világra sugárzó napsütéseiről. Beszélt a Rákóczikor virágos viharairól és különösen sokat-sokat: 1848-ról, a magyarság jövőbe rontó álmairól, nagyszenvedéseiről és egy végleges uj honfoglalás hősi kötelességéről. A forró szavakban belém szálló lélekben; mint a megtöretett testben és a megontott vérben; magamba vettem, magamba kaptam a tragikus faj egész múltját, minden lelkét, minden reményét. Aztán beszélt családunk múltjáról. Nagyképességü, nagyszerű férfiakról, akiket vad szenvedélyek téritettek le a termékeny élet útjáról. Mély zokogásu szavakkal állitotta elém nagyapáim és legidősebb bátyám példáit. A forró omlásu szavak sodrán mint halált-verő könyörgés, mint jövőbe rontó kétségbe esett reménység tört ki belőle;—“Ó fiacskám légy jó. Ne felejtsd el szegény anyád jóslatát; te vagy az elrendeltetett gyermek, aki megtöri ama kigyónak fejét. Te meg fogod törni családunk végzetét. Te tisztán maradsz a rossz szenvedélyektől, te jó leszel. És sokat fogsz tanulni, és szeretni fogod azokat, akik szegények, akik szenvednek és hősiesen helyt állsz értük. És hűségesen és egész életeddel szeretni fogod a szegény, szerény elhagyott magyarokat.” A kis házra ráborult az ősi este, az elkomorult dolgokból folyt sötétség. Künn a feltántorodott szél rejtett harangokat zugatott a kőkert öreg fáiban. Anyám maga mellé térdeltetett, összetette kezeimet és a friss gyermek hang mondta az elborult végtelenbe az anya-könyörgését, az anya szivét. Ó szent, százszor szent asszony, egyetlen csodáju arc! Te minden gazdagságom, minden erőm, minden tisztaságom és hősiességem! Vén gyermeked most bus meneküléssel kopogtat siri házad ajtaján; édes jó anyám, megjöttem, hogy számot adjak elköltött napjaimról. Jó fiad voltam, hűséges voltam a te forró nagy szivedhez, teljesítettem a te szent parancsaidat. Ó, édesanyám, egyedül vagyok, eressz be, végy vissza a te jóságod védelmébe! Ó, anyám, ha a magyarság valaha visszaébred saját leikéhez és minden ajándékomban magáévá tesz engemet; a te örök szépségű arcod ott lesz minden magyar ház, minden magyar szív falán. És messzi szivek áhítata fog tisztelni és szeretni; mert a te szereteted lett általam uj hit, uj ut, uj haza számunkra. (Részlet: Szabó Dezső A Bölcsőtől Budapestig c. müvéből pp. 59-71.)
