Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1957-05-01 / 5. szám

2 MAGYAR EGYHÁZ ELSŐ TALÁLKOZÁSOM AZ AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYHÁZZAL . . . A husvét utáni napokban vala­ki megkérdezte tőlem, milyennek képzeltem és milyennek találom az amerikai magyar református egy­ház életét? A kérdés indokolt volt, mivel most tavasszal érkeztem Amerikába és az elmúlt évben még a magyarországi református egyház­ban dolgoztam. A válaszadás azon­ban elég merész dolog részemről, mivel még nem ismerem eléggé az itteni egyházi életet s azon kevés tapasztalat alapján kell nyilatkoz­nom, melyet eddig néhány egyhá zi alkalom s egy húsvéti legáció so­rán szerezni tudtam. Otthon úgy képzeltem, hogy az itteni magyar református egyházi élet túlságosan “amerikai”, s itt úgy találom, hogy egyházaink élete meglepően “magyar”. Ez volt a döntő benyomás, melyet reám az itteni egyházi életünk stílusa gya­korolt. Lehetséges, hogy ez a meg­állapítás furcsán hangzik itteniek előtt, akik talán azt várták, hogy egyházi életükben a sok, különle­ges amerikai vonás nyűgöz majd le. Az én megítélésem szerint azon­ban a magyar kálvinista egyházi tradíciónak az ereje az, ami a most érkezőt legjobban meghatja. Ezért dicséret illeti az Amerika-i Egye­sült Alamokat, mely ilyen szabad­ságot biztosított ide vándorolt hit­testvéreinknek. S illesse dicséret őke magukat is, akik az Ur segít­ségével megőrizték a hazulról ho­zott drága kincset: őseik válását. Közelebbről miben mutatkozik meg egyházaink életében az örök­séghez való hűség? Először is ab­ban, hogy megőrizték istentisztele­tük nyelvéül anyanyelvűket. Meg­lepett, hogy mennyien tudnak a gyülekezetekben magyarul. S ha kiejtésükön olykor valami külön leges csengés érezhető is, ez is egy­­egy óhazai dialektusnak az emlé­ke, melyet itt született gyermekeik­nek is átadnak. A lelkészek pedig, akikkel eddig találkoztam, kivétel nélkül, jó magyarsággal beszélnek s ezt nemcsak a kiejtésre, de beszéd­jük stílusára is értem. Református hitvalló őseink a reformáció nap­jaitól sokat tettek a magyar nyel­vért. Példájukat követték késő utó­daik az uj világban. Megőizték továbbá régi énekein­ket. Nemcsak azok szövegét és dal­lamát, de az otthoni egykori ének­lési módot is. Egészen különös, hogy ebben az országban, ahol az egyházaknál mindenütt gyorsan, lendületesen énekelnek, a magya­rok éneke mennyire lassú. Furcsa és zeneileg is kifogásolható. De az itteni gyülekezetek úgy érezték, ne­kik igy kell énekelni. A kemény­­kötésű, hitüket tartó ősökhöz nem illett a lágy melódia, a keringő sti­lus. Ők belefogóztak a pad szélébe és teli torokkal énekelték a zsoltár minden szavát. így volt nekik ün­nepélyes, igy élhették át a dicsé­retet. S az itteni gyülekezetek ma­gyar tagjai is igy szeretnek énekel­ni. A régi nyelven, a régi énekeken kívül megőriztek itteni testvéreink sok régi, egyházi szokást is. Jól esik templomaink építésében felfedez­ni az otthoni, kálvinista templom­­építési stílust. Értéknek tartották, — az volt. Belülről is tükröződik az ősi, puritán hit templomaik be­rendezésében. (Néhol ugyan már látni Krisztus-képet a templomban, ami a mi számunkra, most érkezett magyar reformátusok számára me­rőben idegen és visszatetsző.) Olyan vonásokat is őriznek, melyek egyes magyar vidékekre voltak jellemző­ek a templomlátogatás, vagy urva­­csorázás terén, s melyeknek azóta otthon nyomuk veszett. Kenyér és bor feletti külön ima, a jobb kéz szivretétele az urvacsorai fogada­lomtételkor, leányok kalaplevétele az urasztala előtt, stb. Hadd mond­jam itt meg, hogy az adakozóknak névszerinti kihirdetése is kiment már otthon a divatból! Az isten­­tisztelet rendje azonban megőrizte a nemes egyszerűséget. Igen érdekes lenne összehasonlí­tani az itteni igehirdetést az óha­zaival. Ezt azonban nem tehetem meg, mert csak az utóbbit ismerem. Erről azt mondhatom, hogy — le­számítva a kormány mindenkori vonalvezetéséhez igazodó lelkészek “prédikációit” — feltétlenül ige­­szerüségre törekedett. A mai élet próbái között a retorika erőtlen­né vált, az Ige azonban isteni, hó­ditó erő maradt. Természetesen találtam az itte­ni magyar egyházi életben érdekes, uj vonásokat is. Husvét napján is­tentisztelet előtt kinéztem az ab­lakon s láttam, amint érkeznek az egyháztagok kocsijai. Kecskeméten szekérre ültek a hívek, hogy a ta­nyáról bejöjjenek a templomba. Itt a legmodenebb autókon jön­nek a magyarok Isten házába. Itt uj, nagy lehetőségek vannak, s örömmel láttam, hogy ezekkel él­nek is gyülekezeteink. A vallásos nevelés, a missziói munka legú­jabb, vagy legjobb módszereit ké­szek átvenni, alkalmazni. Értékes tradícióinkhoz való hűség nem je­lent náluk egyházi maradiságot. Igen szép a gyülekezetek növekedő diakóniai felelősségérzete, a gyüle­kezetek szeretetszolgálata. Megható volt látni, hogy ez utóbbi hogyan tárul ki az újonnan jött magyar testvérek felé is. A gyüleketek hűsé­ges szeretetmunkája nyomán mi most érkezett magyarok átérezhet­jük azt, hogy az egyház: lelki édes­anyánk. Sokan erre csak itt döb­bennek rá a szabad vilában, — föl­di édesanyjuk elhagyása után. Is­tené legyen a dicsőség, hogy ezt érezhetjük, amikor az amerikai magyar református egyházakkal először találkozunk. — Füle Zoltán. Május, 1957 — Vol. 36. No. 5 Published monthly except June-July and August- September when bi-monthly, by the MAGYAR EGYHÁZ Publishing Company Publication Office: 331 Kirkland PI. Perth Amboy, N. J. Telephone: VAIley 6-0794 Editor-in-Chief—Főszerkesztő ZOLTÁN BEKY, Archdean Editor—Szerkesztő: DEZSŐ ÁBRAHÁM Contributors—Munkatársak The Ministers of the F. M. R. Church in America. Reentered as second class matter, October 10, 1952, at the Post Office at Perth Amboy, New Jersey, under the act of March 3rd. 1879. Subscription—Előfizetés évi $2.—yearly.

Next

/
Thumbnails
Contents