Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1957-02-01 / 2. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ Andaui éjszaka... Az uj esztendő második napjának estéjén elindultam az osztrák határvároska, Andau felé, menekülteket fogadni. Ez a kis hely hiressé lett errefelé az elmúlt hetekben, mert keleti és déli irányból egyaránt magyar menekültek ezrei itt találtak először menedéket szomorú útjukon. Ilyen volt a helyzet a múlt esztendőben. De vájjon milyen lehet most egy andaui éjszaka? Mert csak éjszakáról lehet szó, nappal már szinte lehetetlen átjönni a határon. Ezért indultunk késő este. A kocsit egy magyar lelkész vezette, aki maga is menekült. Velünk jött még egy kanadai misszionárius és egy nyugatnémetországi, missziói munkában dolgozó fiú, aki magyarul is jól beszél. Másfél óráig tartott az ut Bécsből Andauba. Jobb kéz felé a Fertőtó terült el. Körülöttünk havas volt a táj. Útközben azokra gondoltunk, akik nem ilyen kényelmesen közelednek a határ felé, mint mi. A hó nem kedvező, mert nehéz benne járni, a nyomok megmaradnak, a háttér világos. Egyébként az idő egészen megenyhült, ami viszont jó a menekülőknek. A hold sem világit. A faluban a vöröskereszt épülete előtt álltunk meg. Azelőtt valószínűleg bál-terem volt itt, most pedig menekülteket befogadó tábort láthatunk. Most még üres. “Korán” van. Sikerült megnyernünk egy szolgálatot teljesítő embert arra, hogy tovább kisérjen bennünket a faluból a határ felé. Még 9 km-t mentünk gépkocsival. Közben már láttuk a túlsó oldalon fellőtt rakétákat, melyek nagy fényt vetettek, noha még jó pár km. választott el bennünket tőlük. Egy határőr házikónál álltunk meg. Ketten bementünk az őrszemhez. A többiek előrementek a “konyhához”. Beszélgettünk. Az őr egy füzetre mutatott, mely az asztalon hevert. Kérte, fordítsuk le a ceruzával beleirt néhány sort. Délután, mikor kintről visszatért, itt találta e sorokat. A szöveg a következő volt: “1957. január 2-án átúsztam a kanálist. Apám neve: ............., Anyám neve: ....................” A kanális a Hanság csatorna, mely kb. 10 méter széles és 3-4 méter mély. A beszélgetést váratlan lövöldözés szakította félbe. Erős géppisztoly és puskaropogás hallatszott kintről. A határőr azonnal felkapta géppisztolyát és kirohant. Mi is kimentünk utána. Kollegám előre ment, én nem tudtam mi van tovább előttünk, szétszakadtunk. Egész közelről hallatszott a fegyverzaj. Azt hittem már az osztrák őrök lőnek ... A szünetekben gyermeksírást lehetett hallani. Nyilvánvalóan egy menekült csoport érkezett elénk és most rajtuk ütöttek. Újabb lövések. A csatornával párhuzamosan mehetnek, de nem a levegőbe lőnek, mert arrébb halljuk az erdőbe való becsapódás zaját. Közben tőlem balra magyar határőrökhangja hallatszik tisztán és hangosan: “Ide hozd a kutyát, ide hozd a kutyát”. Vérebekkel vannak. “Halt!” felszólítás hangzik, utána pedig erős világítás, egész közel hozzánk. Azt hittem osztrákok akik most keresik a menekülőket hogy segítsenek rajtuk. Tévedtem. Közben én is elértem kollegáimat, akik előrébb voltak. A kínos csendben csak suttogni lehetett. Kérdezem: Hol a határ? Nagy meglepetésemre egy sor borokká mutatnak, mely előttünk kb. 5 méterre volt. Azon túl vagy 5 méterre szintén voltak bokrok, hogy jelöljék a senkiföldje szélét. Ott a határ. S akik előttünk világítanak, azok már odaát vannak ... A gyereksirás egyszercsak megszűnik. Egy órát vártunk. Nem tudott átjönni senki, azok közül, akik már közvetlenül előttünk voltak. Elfogták őket. Mi lesz a sorsuk? Ki tudja. Megszigorították a határvédelmet. Később, tőlünk pár száz méterre hallatszik megint erős lövöldözés. Ebből az irányból megérkezik egy ember. Elébe mennek. Van itt több önkéntes keresztyén a nyugati világból: angol, skót, amerikai, svájci, norvég. Segítenek, hogy a határon átjutott menekülteknek ne kelljen az éjszakában tovább bolyonganiok, hiszen holt fáradtak. Ropog a hó. Találkoznak az első menekülttel. A magyarul tudó fiú megcsókolja a menekültet és azt mondja, — amit egyébként bucsuzáskor szoktak nálunk használni — “Isten áldja meg!” Mindjárt bekísérik a WCC nagy, csukott teherautójába, mely itt áll a közelben, s melyben egy edinburgi hölgy főzi a teát, kakaót. Bemegyek, hogy beszéljek magyar sorstársammal. Hajdúböszörményi, tiszántúli. Kb. 8-an jöttek át a csatornán, innen mintegy 500 m-re gumicsónakon, melyet magukkal hoztak. Lőttek és világítottak rájuk. 3 nő és 3 gyermek is volt a csoportban. Őket a folyó innenső partján egy drótakadály mögé fektették a hóra. Gyors segítséget kérnek, — mondotta — mert megfagynak. Mit tegyünk? Akadnak áldozatkész fiatalok ismét. 2 órába telik, de végül is ott melegszenek a kocsiban az asszonyok, gyermekek és egy férfi. Térdig vizes, jeges a ruhájuk, de megvannak. Egy valaki még hiányzik közülük. Egy asszony. Húzták őt is a csuklójánál fogva menekült társai, de nem tudott jönni. “Ez eddig a legrosszabb éjszaka” — szólal meg skót testvérünk, aki úgy látszik már sok éjszakát átvirrasztott a keresztyén szeretetszolgálatnak ezen a különös posztján. Egyszercsak hozzák hárman a csoport utolsó tagját is, pokrócba takarva, szomorúan. Meghalt. 50 év körüli, budapesti asszony. Agyanlőtték a csatorna túlsó oldaláról. Két lánya már Kanadába ment. Az ő ruháikból hozott át valamit. Az édesanyának életét kellett adni gyermekeiért. Még jön néhány kisebb csoport, 5-8 tagú, azon az utón, ahol másfél hónapja egy éjjel olykor 2.000 ember jött át. Most már nagyon veszélyes. Néhányan úgy jöttek át, hogy 3 autó belsőgumit kötöttek össze és arra ültek s áthúzták egymást. Néhány férfi gerendát hozott magával utolsó támpontjukról. Mások 50 km-t gyalogoltak, hogy kikerüljék a
