Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1957-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 EGY EL NEM MONDOTT BESZÉD: TAPINTATLAN MAGYAROK! ili Nincs mit titkolnunk rajta, hogy az érthető okokból hallgató menekült magyarság beszélő némasága mellett mi, akik a szabad világban megszoktuk a szólásszabadságot s a minden embert és nemzetet megillető jogokat: véghetetlen kiábrándultsággal látjuk azt a tehetetlen félrebeszélést s körmön font szólamokkal álcázott majdnem pipotyaságot, amellyel az úgynevezett nagyhala Írnak egyenként s Egyesült Nemzetekbeli összetételükben is mindmáig a magyar szabadságharc ügyét kezelik. Amilyen hálával gondolunk a világ népeinek és a szabad sajtónak naponta megnyilvánuló rokonszenvére, segitőkészségére és anyagi áldozathozatalára, ugyanolyan arányban növekszik bennünk a csodálkozással vegyes elkeseredés afölött a szó és papirhalmozás fölött, amivel elkenni látszódik a szörnyű tragédia. Mintha bizony Churchill, a világnak ez az élő legnagyobb politikai lángelméje már 1952-ben meg nem mondotta volna, hogy Moszkvával szemben minden más erőlködés hiábavaló és nevetséges, mert azoknak csak az erő imponál. És mostanában éppen ennek az egyedüli hatóképes erőnyek a hiányát szemlélhetjük, sajnos, a magyar kérdéssel kapcsolatban. Megértjük mi azt, ha a kényelembe puhult bizonyos nagyhatalmak nem akarnak atomháborúba keveredni egy olyan nyavalyás kis rokontalan nemzetért, testvértelen népért, mint amilyen a magyar, amelyik mellesleg ezer esztendőn keresztül egyebet alig is csinált, mint tartotta a mellét a nyugatra törni akaró keleti hordák elé. Nagyon is megértjük, hiszen gyakorlatunk van az ilyen megértésekben. Keserves tapasztalataink vannak, amik megedzettek erre. Bizonyos dolgokat azonban nem értünk. Nem értjük többek között azt, hogy ha Koreában meglehetett állitani a moszkovitákat, miért nem lehet azt legalább megkísérelni hatalmi eszközökkel Magyarországon?! Nem értjük azt, hogy ha Berlinbe “airlift”-et lehetett szervezni, miért nem lehetett azt megtenni Budapestre, amikor azt kérve-kérték?! Nem értjük azt, hogy amikor Szueznél megtudtuk állitani Nassert (vagy az olaj?) kedvéért saját angol, francia és izraeli szövetségeseinket, miért nem lehet megállítani az asszonyokat és gyermekeket gyilkoló volt szövetségesünket, a véreskezü-lábu Szovjet hordákat?! — És még ezer más ilyen jelenség van, amit nem értünk. Mert az a “common sense,” amibe belenevelődtünk, erre egyszerűen képtelen. Van azonban valami, amit kezdünk, ha nem is érteni, de alighanem jól sejteni. És ez az, hogy az életüket nem sajnáló magyarok nagyon tapintatlanul viselkedtek bizonyos nagy külügyminiszterrel szemben, aki papíron régen és pontosan kicirkalmazta, hogy a “satellite” népeknek hogyan kellene viselkedniük. És nem úgy viselkedtek. Merték ezek a szerencsétlen magyarok — Isten áldja meg őket érte! — kinyilvánítani azt, hogy nemcsak Moszkva nem kell nekik, hanem Belgrád sem, sőt a kommunizmusnak semmiféle formája sem. Mert istentelen és embertelen. Ezt nem lett volna szabad — ugylátszik. Cseberbőlvederbe kellett volna kívánkozniuk s ott kínlódni még néhány évtizedig éhesen, rongyosan, rabállapotban, mig aztán, talán, esetleg, megszánta volna őket rabtartójuk s janicsárokká nevelt gyermekeiknek lökött volna több kenyeret, hogy szabadszóra éhes szájukat végkép befogja vele. Szegény, szerencsétlen, tapintatlan magyarok. Megzavarták némely külügyminiszterek dédelgetett cirkulusait. Ezért nem volt számukra időben jött segítség. Ezért hullottak el tízezer számra a pokoli tankok előtt, ezért kellett nekik százezerszámra vízben, sárban, hóban, fagyban átvergődni az ország határán. Szegény, szerencsétlen, tapintatlan magyarok, drága jó testvéreink. Hogy is mertétek ti azt a szabadságot szájatokra venni, amiről olyan szépen zengedeztek felétek a léghullámokon át? Hogyan mertetek tovább lépni annál a “vonal”-nál, amit ugyan tudtotok nélkül, de magasröptű diplomata elmék lábaitok elé rajzoltak? Hogyan merhettétek meztelen testeteket a tatár harcikocsik elé dobni, amikor sorvadásra Ítélt izmaitok még néhány évig bírták volna a “békeszerető” Szovjet számára való “termelést”? Trianon, Yalta és Pottsdam még nem tanított meg benneteket eléggé az alázatosságra? ie "k rk És igy, ebben a hangnemben folytathatnánk tovább, amig tüdőnk bírja, amig a felindulástól vér nem patakzik szánkból s amig ájultan nem esünk össze a fájdalomtól, amely szivünket facsarja . . . Nem értjük a magas diplomáciát. Nem értjük meg a való helyzetet. Nem ismerjük a dolgok hátterét. Nem ismerjük a messzemenő terveket. Jobb volna, ha nem szólnánk. Az elkeseredés rossz tanácsadó. A türelem termi a rózsákat . . . De mit tehetünk róla, ha értelmiségünkben, tájékozatlanságunkban, elkeseredésünkben mi csak azokat a vérrózsákat látjuk, amik a magyar földet festik pirosra? . . . Az vessen ránk követ, akinek testvéreit gyilkolják, mint a mieinket és hallgatni tud. Az vessen ránk követ, aki tudja, mi az magyarnak lenni ma. Akár itt, akár odaát. Borshy Kerekes György
