Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1957-12-01 / 12. szám
10 MAGYAR EGYHÁZ ben őrizte meg az elmúlt századok alatt. Lelke rajta. Mi ezzel szemben úgy érezzük, hogy az a Magyar Református Egyház, amelynek kebeléről itt egyházakat alapított hiveink a Teremtő akaratából idesodródtak és amelynek hitvallásai, hagyományai, szokásai, ékes rendje és kitűnő szervezete nekünk legdrágább örökségünk: ránk azt a feladatot rój ja, hogy azt nemcsak megtartsuk, ameddig csak megtarthatjuk, de vértanú atyáink szelleme egyenesen kötelességül parancsolja ránk annak uj hivekkel s nemzedékekkel való gyarapítását is. És ha hibásak vagyunk, úgy abban vagyunk hibásak, hogy ezt a számunkra szent missziói munkát hitelveink, vallásunk, hagyományaink szigorú megtartása és ápolása mellett eddig szervezetileg is tökéletesen ki nem épitettük. Holott erre minden jogunk és minden lehetőségünk épen úgy megvolt a múltban, mint jelenleg is meg van. A késedelem oka pedig az volt, hogy jó lélekkel reménykedtünk a velünk nem egy közösségben élő amerikai magyar reformátusság vezetőinek fokozottabb hivatástudatra ébredésében. Tovább várnunk azonban már aligha volna kívánatos. Az ősi Magyar Református Egyház, mint azt mindnyájan tudjuk, a két átkos trianoni és párisi úgynevezett “béke” után darabokra hullott s a mai csonka darabjaiban mind kifelé, mind befelé gátolva van abban, hogy életét maradéktalanul élhesse, az Igét megszorítások nélkül hirdethesse, szervezeteit építhesse, sérelmeit és vágyait a szabad világgal őszintén közölhesse. A mi Amerikai Magyar Református Egyházunk lehet egyedül az a szerv, amely a maga terrormentes és félelemnélküli létezésével úgy felekezet-, mint nemzetközi viszonylatokban önálló képviselete révén a legjobb szolgálatokat teheti a világ másik felén guzsbakötött magyar reformátusságnak. Első sorban tehát ez a meggondolás az, amely egyházkerületünknek Egyházunk teljes szervezeti kiépítésére vonatkozó javaslatait eredményezte. És csak őszintén sajnálni tudjuk, ha ez a Reformátusok Lapja szerkesztőjének nem tetszik s óva int ennek következményeitől. Mi ettől nem igen félünk és Isten segítségével majd csak elviseljük azokat is, — ha ugyan lesznek. Apáink sokkal, de sokkal többet is elbírtak ennél hitükért és Egyházukért. k k k Jeleztük, hogy Tóth Sándor testvérünk hangsúlyozottan csak a maga egyéni véleményének megírásával tisztelt meg bennünket. így aztán nem is nagyon szabad csudálkoznunk azon, ha a felekezetéhez tartozó egyes funkcionáriusok bizonyos legutóbbi ténykedései erősen magukon viselik a vele nem egyezésnek jellegzetes látszatát, sőt bizonyítékait is. Az történt ugyanis többek között, hogy egyik kis egyházközségük nőegyletének jubileumára készült kiadványban, synodjuk elnökének nagyméretű arcképét ezzel a felírással közölték: “Főtiszteietü Böszörményi M. István az Amerikai Magyar Református Egyházkerület püspöke” s a nagyobb nyomaték kedvéért ezt a kiadvány más helyein is lenyomtatták. De ez még csak hagyján. A még nagyobb nyomaték kedvéért, és hogy semmi tévedés ne essék, egy-két helyi angol nyelvű lapban még ezt is elhelyezték: “In addition (to another guest’s appearence) the Rev. Stephen M. Böszörményi, the only legal bishop of the Hungarian Calvinist Church outside of Hungary will be the preacher ... who heads 67 Hungarian Calvinist Churches in the United States” etc. Hát igy vagyunk. Amig Tóth Sándor, D.D. testvérünk hivatalos lapjukban nagyban félt bennünket és fulminánsan harcol a szerinte “középkori kinövések” leoperálásáért az Egyház testéről, addig saját tanítványai és jó kollegái ezeket a “kinövéseket” mind magyar, mind angol nyelven hevesen táplálgatják saját orcájukon. Mert ugyebár őnáluk sem “főtiszteletü” cim nincs, sem “only” nincs, sem “legal” nincs, sem “bishop” nincs, nem is szólva arról, hogy “67 Calvinist Church” sincs. És mégis, mégis... Nosztalgia, azaz ki-kitörő vágyakozás azonban van. Hála Istennek! Ezek után azt hisszük, hogy “irántuk érzett őszinte szeretetünk” legalább annyit megengedhet nekünk is, hogy “törődjünk azzal, amit a testvérünk csinál” és tisztelettel megkérjük a velünk törődő cikkek szerzőjét: söprögessen egy kicsit a maguk háza előtt is. Mert sem illetéktelen toliakkal ékeskedni, sem füllenteni nem nagyon illik, sem magyarul, sem angolul. Különben: difficile est satiram non scribere, mint a latin mondja. Magyarul pedig: régen mosolyogtunk ilyen jót. Egyebekben: béke velünk! KRÓNIKÁS---------o---------A MONTEVIDEOI MAGYAR REFORMÁTUSOK LELKÉSZT KÉRNEK Egy gyönyörű, csendes, éjszakai hajóút után, november 22-én, pénteken reggel Buenos Airesból Montevideóba érkeztünk. Már ismerősként köszöntöttek bennünket, akik a kikötőben fogadásunkra megjelentek, hiszen augusztus végén egy alkalommal már jártunk itt, hogy szolgáljunk közöttük: az Igét hirdessük, Űrvacsorát osszunk és megbeszéljük jövendő problémáikat. Augusztusban Biró Imrééknél voltunk szálláson, az ő kedves vendégük voltunk. Biró Imre az egyik fiatal, lelkes mozgatója, mondhatnám lelke, az újraéledő gyülekezetnek. Fáradhatatlanul munkálkodik, lelkesit és levelez, hogy az ujraalakuló magyar református egyház lelkipásztort kapjon s pásztora számára megfelelő anyagi segélyt folyósítsanak. Ez alkalommal kedves szállásiadé gazdánk Nagy János építész és felesége voltak. Mig Biró Imre a II. világháború menekültje Erdélyből, addig Nagy János építész még az I. világháború után jött ki a Felvidékről feleségével és két fiával. A városban elismert vállalkozó, fiai is vele dolgoznak, több középületet és hatalmas bérházakat épített már és a magyar névnek mindenütt becsületet szerzett. A magyar kolónia életében is vezetőszerepet visz. Hosszabb ideig volt elnöke a Magyar Otthon Egyesületnek és ma is vezetőségi tagja. Ő is lelkes hive annak, hogy az egyház lábraállhasson s egy itt élő lelkipásztor a szebb jövő munkása,
