Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1957-12-01 / 12. szám
MAGYAR EGYHÁZ 9 SZEMLÉLŐDÉS — Két cikk s némi hirek fölött — A közel múltban az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy az Evangelical and Reformed Church magyar nyelvű hivatalos kiadványa, amely a “Reformátusok Lapja” címet viseli, két terjedelmes cikkben is foglalkozott legutóbbi egyházkerületi gyűlésünk bizonyos javaslataival. A cikkeket Tóth Sándor, D.D., a lap szerkesztője irta, aki mellett a lap fején, mint “Church Papers Committee”, William C. Mingle, Carl Bender, Edward Dirks, Henry I. Stahr, Norman C. Zulauf és Robert C. Kienle vannak feltüntetve, de akiknek minden valószinüség szerint semmi közük nincs a magyar szerző cikkeihez. Az első cikk elején a szerző hangsúlyozza is, hogy magánvéleményét Írja s az irántunk (mármint a Független Amerikai Magyar Református Egyház iránt) érzett őszinte szeretete (amiben aligha kételkedhetünk!) kötelezi arra, hogy tultegye magát azon a “szokásos megszoritáson, mely szerint ne szóljunk bele a mások dolgába, hanem seperjünk csak a magunk háza előtt”. E lirai bevezetés után aztán valóban tultéve magát minden megszoritáson igazán szép s olykor megható mondatokban oktatgat bennünket arra, hogy mit csináltunk jól, szerinte, és mit csináltunk rosszul, — ugyancsak szerinte. Sőt üdvözöl is bennünket abból az alkalomból, hogy egyetemes Egyházunk neveként ezentúl egyszerűen az “Amerikai Magyar Református Egyház” nevet kívánjuk használni. Rögtön utána azonban, mint Írja, ő maga ugyan a közismert “régi szeretettel” köszönti Egyházunkat, de alighanem “sokan lesznek köztük (mármint a United Church of Christ-hoz tartozandók között!), akik ugyanolyan mértékben fogják magukra nézve bántónak tekinteni ezt a (magyar!) megkülönböztetést, mint a milyen mértékben tartották sérelmesnek a független elnevezést, sőt még élesebb lesz az ellenérzés szivükben, mert hiszen — mint irja — az ő függetlenségük és magyarságuk kétségbevonhatatlan és letagadhatatlan”. Ezt az okoskodást ugyan nem igen értjük, mert ha függetleneknek és magyaroknak is érzik magukat, akkor mi a csodáért sérelmezhetik azt, ha mi hasonlóképen érezvén ezt, nem rejtjük véka alá, hanem nevünkben is őszintén kifejeztük?! ... De menjünk tovább. Ezután arról elmélkedik és tanitgat, hogy jön ám a harmadik és negyedik nemzedék is, amelyért ő nem mer jótállani, hogy nem fog-é még jobban haragudni az “elválasztó” magyar névért, mert — szerinte — “ennek köszönhetjük, az első évtizedek alatt felnőtt ifjúságunk ezreinek elvesztését”. Olyan könnyelmű és könnyen cáfolható megállapítás ez, amivel való foglalkozás kívül esik ennek a mi szemlélődésünknek körén. Sántító következtetései szerint tehát sérelmesnek érezték a múltban a “független” szót is, sokan közülök — mint ő irja — bántónak tekintik jelenleg a “magyar” megkülönböztetést is, de odáig viszont már nem mer vagy nem akar elmenni, hogy a “református” jelző ellen is tiltakozzék, pedig hát e három közül egyik sem fog szerepelni az ő uj nevükben, amely igy hangzik: United Church of Christ. A logikai sorozatot tehát nem vezeti végig s igy aztán alapos zavarban lehetnénk, hogy mit is tudhatnánk hát valami olyan szépet cselekedni végre, ami úgy az illusztris cikkíró, mint némely mások kedvére való volna?!... Azaz hát, ne ámítsuk egymást, zavarunk nem tulnagy, mert tudjuk mi azt nagyon is jól. Ez pedig nyilvánvalólag az lehetne, ha elhagynánk nevünkből a “független”-t is, a “magyar”-t is, sőt még talán a “reformátusét is és — magyarán mondva — szőröstől-bőröstől, Egyházastól, hívestől, papostól, templomostól, vagyonostól, multostól, jelenestől és jövőstől bevonulnánk az általunk egyébként előre is tisztelt és épen most alakulóban levő United Church of Christ nevet viselő egyesülésbe ... Ez viszont az, amit mi még a bennünket őszintén szerető Tóth Sándor bátyánk kedvéért sem teszünk és nem tehetünk. Ennek a mi keményszivüségünknek vagy vastagnyakuságunknak egyszerű oka pediglen az, hogy mi, hívek és papok, a Magyar Református Egyház emlőin növekedve fel nagykorúságra, annak felesküdött lelkészei és hívei kívánunk maradni. És mint ilyeneknek, hivatástudatunk továbbra is azt diktálja, hogy ennek az Egyháznak tett eskünket megtartva, ezt a sok áldozattal megalapított és mindmáig megtartott Egyházat szolgáljuk és építsük. Mert nekünk ez a legkedvesebb, legdrágább, legjobb, bennünket leginkább boldogító és “üdvösségre vezérlő”. Az első cikk befejező mondataira itt még csupán annyi megjegyzésünk lehet, hogy abban az ott említett “bün”-ben és a “keresztyénségnek valóságos botrányáéban, amely a Krisztus testének felekezetekre darabolásában nyilvánult meg a múltban, a mi Egyházunk bűntudata semmi esetre sem lehet olyan mérvű, amely számára a megszüntetést jelentő öngyilkosságot tenné kívánatossá vagy kötelezővé. A Magyar Református Egyház nem darabolt. Őt darabolták. És ezt a cikkírónak is tudnia kell, talán mindnyájunknál jobban. "k "k k A szerző második cikkében aztán, amely “A püspökségről” címet viseli, már nem nagyon köszöntget bennünket, hanem jól “odamondogat”. Állítja, hogy a nagy világ reformátusai rendkívül nagy csudálkozással értesülnek (az utóbbi 400 esztendőben állandóan?!) arról, hogy a magyar reformátusoknak püspökeik is vannak és — mint irja — nagy erőfeszítésbe kerül nekik megmagyarázni “hogyan maradt meg a római egyháznak ez a kinövése köztük”. Aztán, sakknyelven szólva, fantasztikus ló-ugrásokkal bizonyítgatja elég sikertelenül s önmagának többször ellentmondva, hogy ilyet pedig az evangélium nem ismer. Ahelyett pedig, hogy az evangéliumi és református értelemben vett érdemes püspöki szolgálatról beszélne, hetet-havat összehord — a római egyház papi rendje ellen. Egyoldalulag velük vitatkozik tehát, de elitélő következtetéseit arra a sok nyomorúságot szenvedett Magyar Református Egyházra borítja, amelyik pedig a kálvini hagyományokat a kontinensen leghüségeseb-
